A Fran Palermo körülbelül 6 évvel ezelőtt robbant be a köztudatba, azóta pedig minden túlzás nélkül nevezhetjük őket a hazai zenei színtér egyik legkülönlegesebb színfoltjának. Az ütősökkel, fúvósokkal és billentyűvel felpezsdített, afropopos mediterrán ütemek egy másodperc alatt kubai tengerparttá változtatják bármelyik koncerthelyszínt, és – bár most egy darabig nem hallhatjuk őket élőben – újabb lemezzel fűzik tovább kalandos történetüket.
Az elmúlt egy év talán legnagyobb elismerése a Magyar Klipszemle díj, valamint a Highlights of Hungary jelölése volt a FOMO filmzenéjéért. Milyen érzés egy film alapjaként hallani a zenéteket?
Felemelő. Amióta zenélek, azóta szeretnék filmekhez írni. Jelenleg is dolgozom egy új filmen.
Mennyiben volt ez más kihívás, mint a klasszikus dalírás?
Számomra inspirálóbb egy filmhez írni dalt, mint csak úgy, vagyis hogy könnyebb, mert nem kell kitalálnom hozzá sztorit, mert az már ott van előttem. Annyi a hátulütője, hogy ha a rendezőnek nem jön be, akkor kezdhetem elölről. Emiatt ez kicsit át tud menni alkalmazott zeneszerzésbe, de szerencsére jól kezelem ezt szerintem.
Hamarosan érkezik a harmadik nagylemezetek, a Crocodile Juice Bar. Milyen dalokra számíthatunk ezúttal? Marad a megszokott franpis hangzás, vagy kísérleteztek valami újjal?
Mindig van változás, mind szövegileg, hangszerelésileg, hangzásilag és vizuálisan is. A mostani lemeznél érezzük azt, hogy összeállt az eddigi legkerekebb és legpozitívabb arculatunk minden értelemben. Szerintem abszolút felismerhető marad ettől függetlenül a zene.
Miért döntöttetek úgy, hogy ezt az albumot Londonban, analóg technikákkal veszitek fel?
Pár éve, mikor még Londonban laktam, akkor mesélt erről a stúdióról Nemes Tomi barátom (a Kistehén menedzsere). Már akkor felvettem a kapcsolatot Liam Watson producerrel, mert szerettem volna kipróbálni, milyen ott dolgozni. De akkoriban kint utcazenélésből éltem, és nem volt elég pénzem rá. A stúdió felkerült a bakancslistámra, többek közt azért is, mert ott készült a Grammy-t nyert The White Stripes – Elephant album. Megfordult ott a Metronomy, a Tame Impala, a Wolf Alice, a Temples és még sokan mások.
A technika nem mellesleg a 60-as 70-es évekből maradt fent az Abbey Road és BBC régi stúdióikból. Nagyon jól néz ki, mint egy kis múzeum. Egyébként nem a teljes lemezt vettük fel ott, több dalt otthon rögzítettem home studióban.
Milyen volt Liam Watson producerelésével dolgozni? Hallottatok tőle valami emlékezetes sztorit?
Katonás tempóban haladtunk, nem volt túl sok időnk, szóval nem sokat sztorizgattunk, különben is egy nagyon elvont pali.
Nemrég szerepeltél a Dalfutárban. Milyen volt egy olyan stábbal dolgozni, akikkel alapvetően teljesen más zenei vonalat képviseltek?
Vicces volt, fel voltam készülve rá, hogy komoly műfaji karambolok lesznek. Így is történt, így született meg ez a magyar r'nb metál. A srácok egyébként nagyon szimpatikusak voltak, bár jó hosszú nap volt, de összességében jól szórakoztunk, a végére kicsit több sört ittunk meg Csabival (Szendrődi Csaba – Elefánt), mint ahogy azt terveztük.
Ha bárkivel dolgozhatnátok együtt, kinek a filmjéhez készítenétek legszívesebben dalokat?
Nem a név számít, hanem hogy milyen a film, hogy mit tudok hozzátenni. Nem írnék listát hazai rendezőkről, nehogy kifelejtsek valakit. Ha külföldi rendezőkről lenne szó, akkor mondjuk Jim Jarmusch, Paul Thomas Anderson, Jean-Luc Godard, Sofia Coppola, Louis Garrel, Pedro Almodóvar... most így hirtelen.
Mit terveztek a 2020-as évre?
Ehhez a lemezhez, ha lehetne, minden dalhoz csinálnánk klipet, szóval csinálunk néhány videót. Bízunk benne, hogy a fesztiválszezon nem adja meg magát, és abból kivesszük a részünket. Lesz pár külföldi koncertünk is, és amint a dolgok helyreállnak, összerakjuk az új lemezünk turnéját.
Fotók: Gaál Dániel
