"Que veux-je?" Mit akarok? Ezt írta Liszt a Vándorévek-ciklus svájci szakaszának egyik darabja, az Obermann völgye elé. A svájci Alpokban hiába keresik ezt a völgyet: Étienne Pivert de Senancourt Obermann című regényében található csak meg. Hoszzú, bonyolult regény, amiből jócskán idéz Liszt a mű elején, amit az írónak ajánlott. Hogy Liszt értette-e a regényt, nem biztos, az általa feltett kérdés nem ezt mutatja. Valóságos zongorára írt szimfonikus költemény ez, ami kínálta magát zenekari átírásra: Kocsis Zoltán el is fogadta a felkínálkozást. Mutatós hangszerelés az eredmény, bár számomra így is jogos a kérdés: Que veux-je, mit is akarok, azaz akartak a szerzők. Ám minden egzaltáltságával együtt a többi darabhoz hasonlóan remek lehetőséget kínált, hogy egy zenekar bemutathassa tudását és virtuozitását, méghozzá nagy létszámban, hisz a másik Liszt-mű, a Haláltánc is, de még inkább az igazán monumentális apparátust igénylő Richard Strauss-szimfónia lehetőséget teremt a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekarának, hogy nagy erőkkel vonuljon fel, és sokakat engedjen bemutatkozni. Hogy a zenekar élén Kocsis Zoltán állt ezen az estén, igazi elismerés a fiatal együttesnek, mely az Alma materben született, de játéka túlmutat az iskola falain. Furcsa végignézni egy mintegy száztagú együttesen úgy, hogy alig látni mást, mint húszas évei elején járó fiatalt. Vájtfülű tanáraik, akik nagy számban tűntek fel a nézőtéren, nyilván hallották az apróbb-nagyobb hibákat, de egy átlagos koncertközönség valószínűleg nem tudna különbséget tenni köztük és sok más "felnőtt" zenekar között. Kocsist ismerve sejtem, hogy utóbb ütemre, hangszerre elmondta, ki, mit, mikor rontott, de mint tudjuk, jó hangulatot, igényes, szép estét nem a hibák számán kell mérni. Átélt, lelkes, felkészült, muzikális, dinamikus, sok színt játszó együttest hallhattunk.
És a decibelre sem lehetett panasz. Három ilyen romantikus mű igazán kielégíti a legvadabb hangerőigényeket is. Ritkán hallani egyetlen estén ennyi dübörgő fortét, szélgéppel, orgonával, nyolc bőgővel, két hárfával, hatalmas fúvós és vonós karral előadott tomboló vihart, katartikus élményt nyújtó hegycsúcsot, rettenetes eltévedést lefestő zengő, dübörgő nagy zenéket. Ez utóbbiak már Strauss Alpesi szimfóniájának, programzenéjének képei, melyek témáit ki is vetítették, hogy a hallgató ne tévedjen el a mozgalmas, Alpok-beli kiránduláson. A zenei skála széles teret nyújt a zenészeknek: az idilli patakcsörgéstől az elemek tombolásáig terjed, hogy a kezdő- és zárópont nyugalmát egyaránt az éjszakában lelje meg, puhán előkészítve és lezárva az erőteljes zenei eksztázist. Monumentális, rendkívül ritkán hallható mű, amit Kocsis (nem meglepően) kotta nélkül vezényelt.
Nem kevésbé hatásos az este legismertebb darabja, Liszt Haláltánca,
extravagáns zongoraversenye, aminek ihletője
Holbein
Haláltánc című fametszet-sorozata
illetve Orcagna
A halál diadalai című,
XIV. századi
freskója.
Liszt variációkat komponált a Haláltánc alapmotívumául szolgáló Dies irae gregorián dallamára. A zongora virtuóz szólama kiváló alkalom minden zongoristának a megmérettetésre.
Farkas Gábor, a Zeneakadémia doktorandusz hallgatója élt a lehetőséggel. A tehetséges ifjú művész ötéves korában kezdett zongorázni, a Zeneakadémián Falvai Sándor és Némethy Attila tanítványa volt. Több hazai és nemzetközi verseny díjazottja, aki ezen az estén igazi hévvel, szenvedéllyel, pompás játékkal mutatkozott be.
Az átfűtött estén a forró hangulatot nemcsak az okozta, hogy a zsúfolásig megtelt Akadémián ott lelkesedtek a rokonok, iskolatársak, tanárok. E falakon és e közönségen kívül is sikeres megmérettetés lehetett volna bárhol. Csak remélhetjük, illetve inkább csak álmodozhatunk róla, hogy talán egy gazdag mecénás felöleli és együtt tartja ezt a csapatot az Alma mater falain kívül is.