Anton Molnár, a Franciaországban élő, világszerte ismert és kedvelt magyar festőművész augusztus 28-tól Budapesten, a Pesti Vigadóban látható kiállításán ad minden eddiginél  szélesebb betekintést munkásságába. Az Egyszerre minden című tárlat kurátora Rockenbauer Zoltán lesz.

Anton Molnár, azaz Molnár Antal sikeres festő, aki montázsszerű, realisztikus műveivel és klasszikus művészallűröket sem nélkülöző, ugyanakkor közvetlen egyéniségével meghódítja a nézőket, legyen az világhírű színész, politikus, vagy az utca egyszerű embere. A nyolcvanas évek végén hagyta el Magyarországot. Itthon lemezborítókkal kezdte. Festői karrierje Franciaországban bontakozott ki igazán, ahol már az első kiállításától kezdve elismerés kísérte tevékenységét. Az új budapesti tárlatról Skype-on keresztül kérdeztük a Párizs-közeli műtermében intenzíven dolgozó művészt, aki meglepő módon egy hatalmas, csillogó festékfoltokat ábrázoló absztrakt kép előtt fogadta hívásunkat.

Ez lesz a kiállítás utcai plakátja. Amikor festek, dobozokat, egyebeket használok palettának, és az egyik ilyen palettáról való részlet látható kinagyítva ezen a festményen. Persze a paletta is ki lesz állítva a kép mellett, mint egy modell, pontosabban mint annak a koncepciónak a modellezése, hogy mire képes a festészet egy kis részlet kiragadásával. Ez egy külön fejezet a munkásságomban.

Ez a kép vallomás a festékhez, mint színhez és anyaghoz. De ez az absztrakt formavilág viszonylag új vonulat a művészetében, hiszen ön figuratív alkotó.

Hat-hét éve kezdtem ezt a paletta-sorozatot. Minden kiállításomon, legyen az Szingapúrban, New Yorkban vagy Budapesten, mindig van egy ilyen kép. Technikailag számomra ez a legnehezebb, mert reálisan meg kell valósítanom egy olyan látványt, ami teljesen véletlenszerű, absztrakt kompozíció, ezt igyekszem, mint realista festő megmutatni. Budapesten arra is lehetőségem lesz, hogy bemutassam az összes tematikát, ami a munkáimban az elmúlt harmincöt-negyven év alatt megjelent. A fiatalkori alkotások, az előtanulmányok, útkeresések is, körülbelül tizenöt nagyobb témakör. Rockenbauer Zoltán kurátorral épp azon dolgozunk, hogyan osszuk fel és hogyan rendezzük be a kiállítóteret a különböző karakterű sorozatok számára.

Egyszerre minden (150 x 150 cm) 2017

Mi az a Gefrodinspex, amelyet interjúiban stílusának nevez?

Még főiskolás voltam, amikor valaki megkérdezte tőlem, hogy mi az én stílusom. És akkor valahogy kipattant belőlem ez a szó. Hasonlóan ahhoz, ahogy a dadaizmus neve megszületett: mint tudjuk, fölütöttek egy szótárt, amely a dada szónál nyílt ki. Az érdeklődők mindig szeretnék elhelyezni, belerakni valamilyen fiókba az embert. Amikor például elkezdtem dolgozni itt kint, először azt mondták rám, hiperrealista. De rájöttek, hogy nem egészen erről van szó, mert a hiperrealista pontosan azt festi, amit lát. Én nem. Én sűrítek és az életemet festem.

A Gefrodinspexben benne van a festészetből, a zenéből, a költészetből, a moziból mindaz, ami hatott rám, ez mind a gefrodispex. Jelenti azt is, hogy egy régi, reneszánsz festészeti technikát használok, ami ugyanakkor mai látásmóddal párosul.

Hordók, Skócia (162 x 130 cm), 2020

A festészetben mindig befolyásoltak engem az elődök eredményei. Igyekeztem mindent magamba szívni. Amikor a kisképzőben a freskózást tanultuk, nagyapámmal levakoltuk otthon a falat és freskót festettem rá. Én hároméves koromtól festő akartam lenni, és Magyarországon kitűnő képzést kaptam. Nem annyira az Akadémián, hanem inkább a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában. Az igazgató, Percz Jenő Józsi bácsi valaha Bauhaus-növendék volt, és azt a nyitottságot tanította, ami a Bauhaust is jellemezte. Nagyon jó tanárom volt Tölg-Molnár Zoltán, aki úgy tanított, hogy figyelembe vette a diákok különböző karakterét. A főiskolán viszont, amikor megadták, hogy milyen dolgokat kellene festenem, én csináltam egy Rolling Stones-oltárt, s ezért ki akartak rúgni.

Pschitt, Paris (120 x 120 cm), 2019.

Akitől az Akadémián a legtöbbet tanultam és csodáltam, az Barcsay mester volt. Már csak ritkán járt be, de szelleme meghatározta az anatómia oktatását a főiskolán. Amikor kijöttem Franciaországba, kaptam néhány megrendelést, amiből fenn tudtam tartani magam. Ahhoz voltam szokva otthon, hogy ilyenkor mindenki beleszól a munkába. Itt is megkérdeztem, mi az elképzelésük. Mire azt mondták:

maga a művész, ezt magának kell tudni.

Ez új volt nekem. Aztán megcsináltam az első kiállításom, és azzal sikerem lett. Meghívtak Párizsba a képzőművészeti akadémiára tanítani. Nem tudtam elvállalni, mert a magam dolgaival akartam foglalkozni, de egy korrektúrát végül is vállaltam a festőnövendékek között.

Hol volt az első franciaországi kiállítása?
Burgundiában, Dijonban, mert amikor megérkeztünk Franciaországba, ott kaptam az első, megélhetést adó megrendelést. Kilenc évig éltünk ott, nagyon szerettük. Most Barbizon mellett lakom, a Fontainebleau-i erdőben, de csak azért jöttünk el, mert az utazásaim miatt közelebb akartam lenni Párizshoz.

Ha már a skatulyázást említette, én a pop arthoz érzem közel a stílusát.

Köszönöm. Tudatosan rendkívül direkt ez a nyelvezet, amit használok, az utca embere is azonnal érti, amellett persze, hogy az intellektuális réteg is szívesen jön a kiállításaimra. Úgy fogom fel a képeimet, mint egy forgatókönyvet, amit odaadhatunk akárhány embernek, és bár mindenkinek ugyanaz van leírva, de mindenki mást képzel el.

Én olyan karakter vagyok, hogy mindig szembementem a dolgokkal. Főiskolás koromban a mester által elvárt festmény helyett például szemétből készítettem kompozíciókat. Egy üveglap mögé bedobáltam mindenféle szemetet, és az volt a mű. Érdekes különben, hogy az egyik ilyen képemet kiállítottuk a Zeneakadémián, mert épp Kurtág György adott egy koncertet, és neki nagyon tetszett. A mesteremnek kevésbé.

Amikor megérkeztem Franciaországba, azt láttam, hogy mindenki divatokat követ. A nonfiguratív, a koncept, a videó ment. Rendben, egy Beuys, egy Christo zseniális, de jönnek a követők, akik degradálják a zsenit. Most az a legegyszerűbb, hogy leraknak két betontömböt a tér közepére, és tessék rajta gondolkozni. Biztosan látta a Square című svéd filmet, amely ezeket a kérdéseket feszegeti.

Jó reggelt, Bora (120 x 120 cm), 2020

Ha már a pop artot említette, volt olyan szerencsém, hogy Marvin Numéroff gyűjtő, aki Leo Castelli barátja volt, s együtt fedezték fel Andy Warholt és híres pop artos kollégáit, eljött egyszer a kilencvenes években egy párizsi kiállításomra, és megtetszettek neki a képeim. Meghívott az egyik lakásába New Yorkba. Amikor megérkeztünk a taxival, nem akartuk elhinni, hogy jó helyen járunk: szemetes utca, kukák. Egy sötét folyosón jutottunk a liftig. Percekbe telt, amíg a teherlift leért. De amikor az ajtaja kinyílt, bent minden krómozva volt, és amikor fölértünk a hatalmas, több ezer négyzetméteres loftba, mindjárt a bejárattal szemben lévő falon volt tíz olyan Andy Warhol-kép, amit sehol nem látni, még katalógusokban sem. Egyedi példányok, nem nyomatok. Ezeken lehetett látni, hogy Warhol mennyire tudott rajzolni.

Számomra fontos volt három nagy kortárs művész, akikkel még találkozhattam. Balthus, Lucian Freud és Gerhard Richter. Balthushoz odamentem az egyik nagy kiállításán, bemutatkoztam, átadtam neki a katalógusomat, belelapozott és azt mondta: „Fiatal kollégám, maga nagyon bátor.” Kérdezem tőle: „Miért mondja ezt, mester?” „Mert az én figurális képeimre már az ötvenes években is azt mondták, hogy »has been« (ez már volt – a szerk.). Manapság így festeni, ahogy maga fest, nagy bátorság.” Érdekes találkozás volt. Balthus akkor már kilencven körül járt, tolószékben ült, és nagyon nagy tiszteletnek örvendett. Éjjel 11-kor például kinyitották számára a Louvre-t, hogy megnézhesse a kedvenc képeit. Ahogy beszélgetünk, odalépett a párizsi polgármester, hogy indulniuk kellene a következő programra, mire azt válaszolta: „polgármester úr, hagyjon még bennünket, művészeket egy kicsit egymás között”. Aztán váratlanul megkérdezte: „Hogy van Dési Huber István?” Hát, mondom, mester, Dési Huber már meghalt, de 1976-ban, amikor a képzőművészeti szakközépiskolában érettségiztem, meglátogattuk az özvegyét, és készítettem róla egy rajzot. Ma ez a rajz egy híres bordeaux-i gyűjteményben van.

Az ön által választott út tehát direkt szembemenés volt a trenddel?

Pontosan. És irritálás. Ha itt mindenki csendéleteket festene, én valószínűleg kiborítanám a kukát.

Ha a Louis Vuitton cipőit ábrázoló festményt nézem, Van Gogh sáros cipői jutnak eszembe, csakhogy itt éppen hogy nem a szegények cipői láthatók. Az ön életében ez a pár cipő mit jelent? És ha nézem a csendéleteit, nem a szegények almáit vagy szerény vacsoráját látom egy szál heringgel, hanem válogatott csemegéket, kiváló francia borokat, sajtokat, köztük magyar specialitásokat is, mint például Unicumot, sőt az érdekesség kedvéért szódavizes palackot és mindezt Monet giverny-i kertjében. Kinek szólnak a képei?

Én mindig az életemet festettem. Ha vesszük a csendéleteket, amit azokon lát, például egy Romanée Conti borosüveget vagy egy gint, egy whiskyt – ezek jelek.  Ezek nyomok. Amikor kijöttünk Franciaországba a Kádár-korszakból, akkor mit tudtunk mi a borokról Magyarországon? Volt fehér bor meg vörös bor.

Itt pedig azzal szembesültünk, hogy Franciaországban a bor vallás.

Piknik Givernyben (100 x 100 cm), 2020. 

És ha nézi a cipőket, annak a minőségét, az ugyanez. Festettem kopott cipőket is, amelyek sárosak voltak, tépettek és a hosszú út porát mutatták, és azoknak is sikerült volt. A cipőkhöz való személyes viszonyom, szeretetem egyébként onnan fakad, hogy édesapám részéről a nagyapám cipészmester volt Erdélyben. A cipő nekem mindig nagyon fontos volt. A jól megcsinált cipő, ami sajnos ma már luxus. Ezek tehát kódok.

A cipők éjszaka egymással beszélgetnek (90 x 90 cm) 2019

És ugyanúgy az erdélyi emberek, akiknek olyan szívük van, hogy akkor is megosztják a kenyerüket, ha nincs is semmijük. A róluk készült portrék is az én világom, az én életem. Ebből az ötvözetből áll a művészetem, amelybe beletartozik a beszélgetésünk elején mutatott absztrakt kép is, az is egy darab.

Az emberek kicsit szegényen gondolkodnak, skatulyáznak. Engem is. Például nálam a street art képek is már meglepték az embereket. Nyitottan kell élni és tanulni egymástól.

A festészetnek vannak stációi. Persze nem akarom megváltoztatni a nyelvezetemet, mert azt szeretném, hogy ha valaki ránéz egy mai képemre, vagy a legelső kis csendéletemre, amit Dijonban csináltam, akkor tudja, hogy az Anton Molnár. Ez a fontos.

Ez a budapesti kiállítás a Magyar Művészeti Akadémia székházában, a Pesti Vigadóban befogadás lesz úgymond a magyar hivatalos művészet részéről? 

Nem gondolkodom azon, mi lesz. Én szeretettel csinálom, és meg vagyok tisztelve, hogy egy ekkora kiállítást rendezhetek Budapest szívében, amelyre elhívhatom a barátaimat, gyűjtőimet a világ minden tájáról, és büszkén mutathatom majd meg nekik ezt a gyönyörű várost. Persze, ez most nem lesz egyszerű, mert a járvány miatt nem mindenütt lehet a világban még szabadon mozogni. Eddig három kisebb kiállítást rendeztem Budapesten. Az első 2002-ben volt. Azt is Rockenbauer Zoltán nyitotta meg még miniszterként, a magyar–francia év keretében.

Akkor egyébként ajándékoztam Jacques Chirac elnöknek a magyar kultúra nevében egy szimbolikus kávéházi jelenetet ábrázoló festményt. A kávéház a Café Deux Magots volt, ahol egy asztalon egy csésze kávé és egy pohár víz mellett egy Verlaine-kötet látható kinyitva, és alul Ady Endrétől a Párizsban járt az ősz sorai. Chirac ezt a képet magával vitte az otthonába is, amikor távozott az Elysée-palotából.

Az Ősz és a Költői (92 x 73) 2001 

A Magyar Televízióval pedig forgathattunk ebben a kávéházban, ahol soha-soha senkinek nem engedték ezt meg, se Spielbergnek, se Woody Allennek. A Magots-ban viszont tudtak erről a festményről, és a főnök azt mondta:

Mester, magának tíz perc.

Hát, azt hiszem, ez jellemzi a viszonyomat az emberekhez.

Nyitókép: Műterem és «Absztrakrealizmus» ( 200 x 200 cm ), 2020