Az indie rock and roll mint műfaj ? akárcsak satnya ?párja?, a vele egy időben hódító emo ? csaknem tíz évvel ezelőtt élte virágkorát kis hazánkban, és ekkoriban szép számmal akadtak a műfajban hódító fellépők a Sziget nagyszínpadán is. Aztán persze, mint minden divattermék, ez is kissé vesztett népszerűségéből, és kezdtek el-eltünedezni a Sziget listájáról az indie-zenekarok is. De azért nem kell megijednie egyetlen indie-rajongónak sem, ugyanis jócskán akadnak még képviselői a műfajnak a Szigeten. Ilyen volt tavaly a Muse, idén pedig az első, augusztus 11-ei napon a Mando Diao és a Kasabian is.
Kasabian
A brit indie-zenekar már hatodik alkalommal játszott a Szigeten. A szinte már hazajáró formáció még mindig tömegeket vonz, és hatalmas bulit adott augusztus 11-én is. Bár meg kell hagyni, a tagok felett már eljárt az idő ? idén ünnepli 20. születésnapját a banda ?, és bizony sok zenekarhoz hasonlóan ők is egy-egy korabeli slágerből élnek, olyanokból, mint a Club Foot vagy az Empire, amelyek még mindig elementáris erővel hatnak.
Különösen annak, aki még nem hallotta őket élőben, és bármilyen meglepő, van még ilyen. Hiába jártak már sokadszorra kis hazánkban, valahogy én mindig lemaradtam róluk. Ez azért is meglepő, mert őrületes rajongójuk voltam a kétezres évek elején, így izgatottan vártam, hogy végre élőben hallhassam őket. De talán túl sokáig vártam erre a koncertre, mert bizony nem ugyanazok az emberek léptek ki a színpadra, akikre számítottam. Persze, az ember mindig csalódik egy kicsit, amikor tinikora egyik ikonikus bandáját látja élőben. Tom Meighan énekesen ugyanis nemcsak az idő múlása látszott, de a túlzott alkohol- és drogfogyasztás is. Sokszor úgy tűnt, szegény Tom nem nagyon tudja, éppen hol van és mégis mi az a valami a kezében, amibe énekelnie kellene. Ilyenkor lépett közbe ? mintha ez már egy jól megszokott felállás lenne ? a gitáros-énekes (és nem mellesleg dalszerző) Sergio Lorenzo Pizzorno, aki átvette az éneket vagy éppen nyomott egy kis instrumentális alapot, amíg Tom távol maradt és ügyködött valamit a színfalak mögött.
Az idő múlása sajnos nem csak a külsejükön látszott: a zenéjükön is érezhető volt. Az áprilisban kiadott For Crying Out Loud című nagylemezük jó sok szódával elmegy, de nem az igazi. Mintha a banda még ennyi idő elteltével is keresné a stílusát (a gitáros, Pizzorno szerint ők nem indie-t játszanak, sőt utálja az indie-zenekarokat), bele-bele nyúlnak mindenféle műfajba: volt, hogy az indie-t próbálták keverni a ?80-as évek hangzásvilágával, egy kis szinti poppal, sőt egy időben még klasszikus hangszereket is bevetettek. Most is valami hasonlóval próbálkoztak, ám a dalok jóval erőtlenebbek, mint korábban. Ennek ellenére mégis hatalmas koncertet adtak a Szigeten, ugyanis a Club Foot, a Shoot The Runner, az LSF vagy az Empire még mindig óriásit szól, és még mindig elviszik az egész bulit a hátukon. Az idő múlása ide vagy oda: a Kasabian még mindig remek, az Empire és társai pedig még mindig a világtörténelem legjobb dalai.
Mando Diao
A svéd zenekar 2004-ben robbant be a köztudatba Hurrican Bar című albumukkal. Ekkoriban élte fénykorát az indie is, így nem csoda, ha egymás után váltak ismertté és népszerűvé a műfajt képviselő fiúbandák. Ám ahogyan csökkent a stílus népszerűsége, úgy fakult meg a zenekar neve is. Egyre kevesebbet lehetett róluk hallani itthon, így meg is lepődtem, amikor a szigetes fellépők között észrevettem őket. Indulásukkor értük is lelkesen rajongtam ? bár ehhez nagyban hozzájárult az énekes, Björn Dixg?rd külseje is, amely mit sem változott az idő előrehaladtával ?, így külön öröm volt számomra, hogy kiélvezhettem a fesztivál adta csodálatos lehetőséget, vagyis egy nap alatt élvezhettem két, régóta várt koncertet. Amíg a Kasabian még ma is keresi a saját stílusát és a jól ismert számaival próbál lavírozni és fennmaradni, addig a Mando Diao teljesen új irányt vett, mintha nem is ugyanazt a zenekart hallottam volna, amelyet a 2000-es évekből ismertem.
Bár már ők is harmadjára léptek fel a Szigeten, ráadásul most délután, a legnagyobb melegben kellett kiállniuk a közönség elé, meglepően sokan voltak kíváncsiak a zenekarra. Nem is csoda, hiszen a régi szépfiús, indie-stílust leváltotta valami egészen egyedi és új. Megmaradt ugyan a régi hangzás, de ezt feldobták egy kis elektronikával, és ettől jóval energikusabbá vált a zenéjük. A számok közti szünetekben Björn olyan dj-szettet tolt, mintha egész életében ezzel foglalkozott volna. Így hiába a negyven fok, a tűző nap, a Mando Diao életem egyik legpozitívabb csalódása volt.
Fischer Viktória
Fotó: sziget.hu
