Hallatlanul izgalmas workshop és beszélgetés résztvevője voltál a Művészetek Völgyében: Harcsa Veronikával „a zene vegykonyhájából” tudósítottatok, és be is mutattátok, amiről szó esett, sőt a közönséget is bevontátok a „zenei alkímiába”. Honnan jött az ötlet?

Az ötlet Verától jött, aki a Művészetek Völgye fesztivál egyik házigazdája. A Modern Art Orchestrával, amelynek több mint egy évtizede állandó tagja vagyok, évről évre visszajárunk Kapolcsra Verához. A délutáni koncertek előtt meghívott előadó vezetésével kötetlen és interaktív beszélgetéseket szerveznek. Idén Vera engem kért fel arra, hogy vezessek egy ilyet. A helyszínen aztán hol ő terelt engem valamerre, hol fordítva. Egyszerű és érthető gyakorlatokkal azt a gondolkodást szerettem volna bemutatni, ami a jazz-zenélés sajátja. Nem túl mélyen, nem túl szakmaian, de azért az elméleti részét is érintően. A bevezető közben, amikor arról beszéltem, hogy egy-egy adott hangsorból hogyan lehet akkordtornyokat építeni, az jutott Veronika eszébe, hogy fogjunk meg inkább egy-egy hangot, és „hozzuk helyzetbe” az alatta szóló akkorddal. Játsszunk inkább ezzel, mert sokkal izgalmasabb lesz, és be tudjuk vonni a közönséget.

Tetszik, hogy te nagyon szeretnéd szavakkal megértetni a zenét, de nem fából vaskarika ez? Nem olyasmiről próbálsz beszélni, ami eleve hozzáférhetetlen a szavak számára?

Verbalizálni a zene jelentését nehézkes, akárcsak azt megfogalmazni, hogy egy koncerten éppen kinek mit jelent, milyen érzelmeket kapcsol be, és miért, mert az nagyon szubjektív élmény. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor beszélni kell a zenéről, például tanítás közben.

Két vagy több ember sikeres közös improvizációja azonban azon múlik, hogy mennyire beszélik jól a zene nyelvét. Ismerniük kell a nyelvtanát és a szókincsét. Három szóval is el tudok valamit „mutogatni”, de száz vagy ezer szóval sokkal szebben és választékosabban írhatom le az érzéseimet, és reagálhatok a másik gondolataira.

A célom annak megértetése, hogy ha egy zenei pillanatra tekintünk, arról a pontról hányféle logikus továbblépési lehetőség létezik. Azt a folyamatot, amelynek során ez eldől, teljesen körül lehet írni szavakkal. A zene és a rá vonatkozó elméleti tudás kéz a kézben jár, és egyik sincs meg a másik nélkül.

Ennek ellenére vannak olyan zenészek, akik egy szót sem képesek mondani arról, mit csinálnak, amikor zenélnek. Nagyra becsüljük őket, mégsem hiányoljuk, hogy beszélni nem tudnak a zenéjükről, és nem hiányoljuk a gyakorlat mellé az elméletet.

Az helyzetfüggő, hogy kevésbé tudatos vagy ösztönös, képzetlen zenészek hogyan boldogulnak a pályán. Bigbandben például nem tudnak, mert az határokat állít fel számukra, megköti és „bezárja” őket, ám ők csak akkor működnek jól, ha a többiek alkalmazkodnak hozzájuk, azaz az ő szabályaik szerint játszanak.

A zenéről, az együtt zenélésről mint olajozott együttműködésről beszéltél a workshopon, amely óriási koncentrációt, egymásra figyelést, remek kondíciót, egy közös célnak való alárendelődést és maximális egymás iránti jóindulatot, sőt talán még egymás nagyrabecsülését is megkívánja a zenészektől. Ez mind szép és jó, csak az a baj, hogy ideális állapotot fest le, amely talán nem is létezik, vagy csak egészen kivételes pillanatok ajándéka lehet. A zene is emberi mű, így soha nem lehet tökéletes, és rengeteg ponton csúszhat bele hiba. Szerinted mik az alapfeltételei egy zenekar harmonikus és magas színvonalú működésének?

A kölcsönös tisztelet, elfogadás, az egymásra csodálkozás képessége és a szakmai felkészültség mind ilyenek. Fontos, hogy játék közben rá tudjak nézni a másikra, és ez ne legyen kellemetlen élmény. Hogy zenei értelemben jól tudjak kapcsolódni a másikhoz. Előfordulhat, hogy két-három, egymást nem igazán ismerő, talán nem is kedvelő jó zenészt szerepeltetnek együtt, és erős produkció születik. Szerintem az ilyesminek a résztvevők zene iránti tisztelete a titka, mert adott esetben ez erősebb motívum, mint az, hogy egymást esetleg nem annyira tisztelik.

Vagyis a jó emberi kapcsolat nem feltétlenül szükséges ahhoz, hogy két zenész jól működjön együtt?

Barátságnak nem kell lennie köztük, de a szimpátia és a másik iránti kíváncsiság nem árt. Már egy-két órás ismeretség is elég lehet, és az arról való meggyőződés, hogy mindketten segíteni fogják egymást a színpadon; ahelyett, hogy akadályoznák. Külön jó, ha örülni tudnak a másik játékának, és néha őszintén azt mondják egymásnak: „De jókat játszol!”

Mit lehet tenni, ha valaki nem csapatjátékos, de időről időre mindenképpen együtt kell vele játszani?

Nem lesz vele gond. Én nem hívnám el közös munkára, de profi hozzáállással kezelhető a dolog. Ez pont olyan, mintha négyen leülünk egy asztalhoz, de mindig csak egy ember beszél, és nem kíváncsi a többiek gondolataira. Egy idő után fárasztó. A közös játék nem erről szól. Nekem sokat segít az az energia, amit a másik emberben érzek. Amihez hozzá tudok simulni, vagy kiegészíthetem, vagy feszültséget kelthetek vele szemben.

És akkor mi van, ha két kiváló zenész utálja egymást, és játék közben folyton megpróbálnak keresztbe tenni egymásnak?

Láttam már ilyet, és annak az lett a vége, hogy az egyikük koncert közben felállt, és otthagyta az egészet. De egy kapcsolatnak sokféle szintje, jellege lehet azon kívül, hogy jó vagy rossz, ahogyan néha azt is nehéz jól definiálni, hogy ki jó vagy kevésbé jó zenész. Én úgy vagyok vele, hogy akit élmény hallgatni, aki adni tud a közönségnek, azt jó zenésznek tartom.

Szeretném belőled kiszedni, hogy a szakmai vagy az emberi minőség, összeillés a fontosabb. Például te zenekarvezetőként meddig tolerálod, ha valaki szakmai vagy emberi szempontból nincs rendben? Melyik esetben vagy megbocsátóbb?

A szakmai alkalmatlanság vagy a felkészületlenség hamar kiderül. Én zenei értelemben kérdezek a másiktól valamit, ő pedig nem válaszol vagy „félrebeszél”, nem tud megoldani egy zenei szituációt. Ha emberileg jól kijövök valakivel, akkor türelmesebb vagyok, de a személyes szimpátia nem pótolja a zenei hiányosságokat. Szakmai kérdésekben sokkal kevésbé vagyok toleráns, mint emberiekben.

Mi a kreativitás és az alkalmazkodás helyes aránya a jazzben?

Ez erősen függ attól, hogy milyen stílusú az adott zenei darab. Ha nagyon sok a lejegyzett hang a kottában, akkor kevesebb a hely a kreativitásnak. Egy koncerten minden pillanatban együtt létezik a kettő; egymás mellett futnak, és hol az egyik erősebb, hol a másik. Szerintem az a jó, ha a kreativitás és az alkalmazkodás együtt tud jelen lenni, és a zenész helyesen érzi, mikor melyik képességére van szükség: alkalmazkodóan kreatívnak vagy kreatívan alkalmazkodónak kell lennie.

Nagyon megragadt bennem az a workshopon általad elmesélt jelenet, amikor egy koncert szünetében rászóltál a zenésztársaidra, hogy ne téged „kísérjenek”, hanem legyenek kreatívak. De lehet ezt „parancsba adni”? És nem a jó szándékuk kétségbe vonása volt, amikor megfeddted őket azért, mert alkalmazkodtak hozzád?

Minél kevesebben ülnek le együtt játszani, annál nagyobb az egyéni felelősség. Ha egy szimfonikus zenekar harmadik hegedűse hibázik, talán ki sem derül. Egy kisebb formáció esetén viszont ha nem betanult kíséretről van szó, mindenki hozzá tudja tenni a saját zenei gondolatait a közöshöz, és a játéka váratlan, kiszámíthatatlan elemeivel a többieket is reakcióra, kreatív megoldásokra készteti. Finom, érzékeny helyzetről van szó, amelyben – mondjuk egy jazztrióban – nem a zongorista a főszereplő, hanem a másik két fél is az: vitatkozhatnak, sőt akár „egymás szavába is vághatnak” a zene nyelvén. Ettől sokkal izgalmasabb lesz, amit csinálnak. Egy trióban unalmas az a koncepció, hogy van egy főszereplő, aki mellett a másik kettő szinte nem is látszik. Így amikor azt mondtam a zenésztársaimnak, hogy ne kísérjenek, valójában valami olyasmit kértem tőlük, hogy ők is „mutassák meg magukat”.

Ez azt jelenti, hogy te alapjában véve jól viszonyulsz ahhoz, ha a zenésztársak zenei eszközökkel rivalizálnak egymással a koncerteken? De mi van akkor, ha az egyikük a saját dicsőségét keresve megpróbálja a többieket „lejátszani” a színpadról?

Más a rivalizálás, és más a rosszindulat. A zenei alázat hiányát jelzi, ha valaki elfelejti, hogy a koncert nem csak róla szól: például egy basszusgitáros szólózni kezd ahelyett, hogy a szólistát segítené. Ha viszont két szólista rivalizál, azzal stenkelhetik, azaz ihlethetik, lendületbe hozhatják egymást.

Az önzésnek csak bizonyos mértékig van tere egy zenekarban, és ennek a határait mindenkinek éreznie kellene. Ha egy zenésznek túl nagy az egója, akkor előbb-utóbb sehova sem fogják hívni. Persze erre is van megoldás: saját zenekart lehet csinálni.

A közös zenélésnek mégiscsak a lényegéhez tartozik, hogy együtt, egymást jól kiegészítve legyünk jelen. Az együtt zenélésben baráti viszonyban kell lennie az egyéni és a közös érdekeknek.

Senki sincs mindig topon, és emiatt egyenetlen színvonalú lehet egy zenekar teljesítménye akár egyetlen tagjának fáradtsága vagy magánéleti gondjai miatt is. Ezzel hogyan lehet együtt élni?

A zenész a lelkével dolgozik, a közönség pedig lelki energiát nyer a játéka által. Egy koncert hasonló az impresszionista festmények létrehozásához: a sok foltból szerencsés esetben kép áll össze, azaz a közönségnek sikerül dekódolnia a hangokba rejtett lelki történéseket. Lehetséges, hogy ez nagyon betalál, és a hallgatók többsége azt mondja magában:

„Épp erre volt ma este szükségem!”

De az is lehet, hogy inkább az értetlenség dominál, és mind az előadói, mind a befogadói oldal részéről elmarad a találkozás.

Hogyan viszonyul a jazz-zenész a hibákhoz, tévesztésekhez, bakikhoz, hamis hangokhoz?

Erről nem lehet általánosságban beszélni. Egy téma hangjait el kell tudni játszani, a zene ritmusával, dinamikájával viszont lehet játszani. Egy bigband esetében sokkal több a meghangszerelt rész; ott nem szerencsés, ha valaki hibázik.

Viszont teljesen más az improvizáció. Ezt sokan félreértik azok körében, akik nem ismerősek a jazz világában. A jazz-zenész ugyanis képes az esetleges hibáit kijavítani, amelyek így, az utótörténetük felől visszatekintve talán már nem is számítanak majd hibának. Persze ahhoz, hogy valaki gyorsan tudjon reagálni, nagyon felkészültnek, nyitottnak és rugalmasnak kell lennie. Ugyanez igaz a hamis hangokra. Egy hamis hang lehet nagyon szép, ha jó helyen szólal meg.

Meddig tolerálható, hogy valaki rutinból játszik, és nem is törekszik többre?

Ha valaki úgy dönt, hogy nem akar fejlődni, új dolgokat tanulni, az számomra nem gond. Mindenki úgy él, ahogy neki jó. Én szeretek a zenével foglalkozni, új dolgokat tanulni, és a saját elvárásaimnak szeretnék megfelelni. Akkor lesz érdekes a kérdés, ha két vagy több ember találkozik, és különböző a hozzáállásuk. Ebben az esetben pozitívan és negatívan is hathatnak egymásra. A kérdésedre válaszolva: én nem nagyon tolerálom.

Az egyik zenész tehet a másikért annak érdekében, hogy jobb legyen? Egyáltalán van köze hozzá?

Sok aspektusa lehet két vagy több ember kapcsolatának. Olyan zenekarokban és alkotói közösségekben vagyok jelen, ahol folyamatosan készülni kell. Az, hogy ki mennyire motivált, vagy éppen hol tart az életében, mennyi ideje és kedve van új dolgokhoz, nagyon egyéni kérdés. Ha együtt csinálunk valamit, és nem jó a másik hozzáállása, ahhoz lehet közöm. Ha pedig valaki a segítségemet kéri zenei kérdésekben, annak mindig nagyon örülök.

Mondhatja a másik azt, hogy „Mi közöd hozzá, hogyan játszom? Ne szólj bele a dolgomba”?

Az emberi része szerintem ennek ugyanolyan, mint bármilyen más munkaterületen. A lustaság, a jó szándék, az erények és a hibák ugyanúgy felszínre kerülnek és hatnak, mint bárhol máshol, csak a megjelenési formájuk más. De hogy a kérdésedre is válaszoljak: csak ideig-óráig teheti meg valaki, hogy így reagáljon, hiszen többekkel, nemegyszer 18–20 emberrel kell az összhangot megtalálnia. Tudnunk kell, hogy számíthatunk egymásra.

Énekesek kísérőjeként milyen a pozíciód? Milyen a jó zongorakíséret?

A jó zongorakísérő a szó nemes értelmében kiszolgálja az énekest, biztos támaszt nyújt neki, inspirálja és segíti. Harmóniák szempontjából és ritmikailag egyaránt biztonságot kell nyújtania az énekes számára, és elengedhetetlen a folyamatos interakciójuk.

Melyek a zenészetika legfőbb pontjai, ha létezik ilyen?

Nálunk sincsenek más szabályok, mint az élet más területein. Légy felkészült, jóindulatú, segítőkész. Bizonyos mértékű önzés, exhibicionizmus mindenkiben van, így hát meg kell bocsátanom a másikét, ahogy általában ő is megbocsátja az enyémet. Nem vagyunk tökéletesek. Azt azonban elvárhatjuk egymástól, hogy teljesen jelen legyünk, és amennyire csak tőlünk telik, készüljünk fel.

Elképzelhető, hogy valaki etikus ember, de etikátlan zenész?

Hogy egy etikus ember önmagából kifordulva zenészként etikátlanná válna: szerintem ilyen nincs. Hogy ki milyen ember, az mindenképpen átszivárog a zenéjén, a szerepjátszás zenei értelemben sem működik.

Mi a titka annak, hogy egy zenekarban jól érzik-e magukat a tagok, vagy hogy egy zenész a helyén érzi-e magát a pályáján?

Ezt általánosságban is meg lehet kérdezni. Mitől érezheti jól magát egy ember a világban? Az én esetemben egyszerű a válasz, és ezért szerencsésnek érzem magamat. Volt választásom zenét tanulni, és pontosan tudtam, hogy mit szeretnék csinálni. Szeretem az életemet úgy, ahogy van. Mindent megtaláltam a jazz-zenében, ami számomra fontos. Olyan, minőségi életformaként tekintek rá, amelynek része a folyamatos gondolkodás, gyakorlás, nyitottság és a rácsodálkozás képessége.

Újra meg újra visszatérsz a gyakorlás fontosságához. Ezzel mindenki így van, vagy te egy kicsit megszállottabb vagy az átlagnál?

Nem hiszem, hogy megszállott zenész lennék. Szeretem azt, amit csinálok. Ehhez a gyakorlás és a zenével való rendszeres foglalkozás hozzátartozik. De az is lehet, hogy egy megszállott közösséghez tartozom.

A workshopon általad mondottak alapján úgy tűnik, mintha zavarna, hogy a zene soha nem lehet tökéletes. Ott akkor eszembe is jutott a talán nem is annyira távoli jövőnek az a lehetősége, hogy már robotok játszanak majd a színpadon. De milyen zene lesz az? A hiba kockázati tényezője már ki lesz belőle zárva, de kit fog érdekelni? Vagyis mintha a hiba a zene kihagyhatatlan alkatrésze lenne. Ezt el tudod fogadni?

A jazzben a szabálytalanságnak is megvannak a nagyon is kötött szabályai, és létezhetnek „szabályos hibák”. Pont ettől válik izgalmassá. A hiba fogalma nagyon szubjektív, és attól függ, milyen zenei kontextusban és műfajban találkozunk vele. Más a jelentése a klasszikus és a jazz-zenében. Egy hang helyessége leginkább attól függ, hogy milyen hang volt előtte, és mi van utána. A hibák nagyon izgalmasak és szépek tudnak lenni. A zene nem sportteljesítmény, hanem érzelmi megnyilvánulás: „beszélgetés”, amely szól valamiről, és amelybe előadóként vagy hallgatóként be tudok csatlakozni. Ahhoz azonban, hogy egy efféle beszélgetés létrejöjjön, magas szakmai színvonalon kell működni.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu