A legnagyobb szerkesztők egyike volt, kedves, figyelmes, de szakmai kérdésekben tántoríthatatlan. Ez a belső morális tartás végigkísérte az életét a Mozgó Világtól a Magyar Rádión át a Palatinus Kiadóig. Most kivételesen nem mások története, hanem az övé állt a középpontban. A Mindig volt egy szigetem című, most megjelent könyve személyes emlékezés és egyben kortörténet, az irodalmi élet elmúlt ötven évének egy szelete, amelyet Darvasi Ferenc szerkesztő-kritikusnak mesélt el. Bár még közösen tervezték a könyvbemutatót, Reményi József Tamás váratlan halála miatt már nem lehetett ott, így az este az Írók Boltjában az emlékezésről szólt.
Darvasi Ferenc hangsúlyozta: a beszélgetés eredetileg nem könyvnek indult. – Nehezen állt rá. Aztán elmentem hozzá Szentendrére. Délelőtt leültünk, és estig etettük a diktafont. Elkezdtük érezni, hogy ez nagyobb, komolyabb, így merült fel a könyv ötlete. Közben ráébredtem, hogy nagyon keveset tudok erről az emberről.
Reményi József Tamás azt szerette volna, hogy a könyv címe A boldog szerkesztő legyen, de erről – a Cser Kiadóval közösen – lebeszélték. „A legjobban azt szeretem, amikor magamra maradok egy kézirattal. Amikor teljesen elmerülhetek benne, és nem kell semmi másra figyelni, csak a szövegre” – fogalmaz a kötetben. És lényegében erről szólt az élete. Bérczes László író, dramaturg, rendező arról mesélt, hogy bár csak másfél év korkülönbség volt köztük, mentoraként, példaképeként tekintett Reményire. – A Bartók Béla úti tévelygésem van előttem, amikor 1980-ban felvonatoztam Szolnokról, táskámban a Lucifer, küzdj! gondosan gépelt példányával. Egy 29 éves vidéki fiatalember belép a Mozgó Világ ajtaján, Reményi József Tamás fogadja kedvesen, hellyel kínálja, persze nem ülök le, szelíden segít, törődik velem. Ez az első élményem róla. Bérczes még megjegyzi, hogy aztán az írás némi vihart kavart, nem is publikálhatott egy darabig, mégis büszkeséggel töltötte el, hogy megjelenhetett a Mozgó Világban. A kettejük közötti szellemi rokonságról is beszél: a szellemi kiegyezéssel ő maga is próbálkozott, sikertelenül. A jelenlegi Magyarországon erre nincs mód. – Jóska azt mondja: rövid távon pesszimista vagyok, aztán a kiegészítő fejezetben azt mondja: hosszú távon pesszimista vagyok. Erre Németh Gábor író megjegyzi: ez igaz, de aktuálisan sosem volt pesszimista, inkább mindig derűs. – Nagyszerű humora volt – mondja Bérczes – és mély empátiája. Amikor a kötetben az édesanyjáról beszél, akkor az ő alakja sejlik fel. Hozzá mindig lehetett tanácsért, iránymutatásért fordulni. – Én kit fogok most már megkérdezni? Kit fogunk megkérdezni? – zárta Bérczes László.
Németh Gábor íróval a focipályán ismerkedtek meg, a folyóiratoknál való találkozások csak később jöttek. – A Mozgó Világ szent hely volt számomra, először papíron találkoztam ezekkel a nevekkel, Reményi a szentjeim között volt, mielőtt valaha is láttam volna életemben. És amikor Darvasi arról kérdezi, milyen volt Reményi a pályán, Németh Gábor arról a meggyőződéséről beszél, hogy a futballpályán elég erősen látszik a jellem. – Jóska tartására emlékszem különös módon, szálfa egyenes ember volt. Nagylelkű játékos, aki derűvel, játékként fogta fel a mérkőzést. Az íróknak van egy elit ligájuk, amiben elég sokan vannak, de igazán jelentős olvasó kevés van, Jóska ilyen volt. Hihetetlen érzékenységgel, előítéletek nélkül.
És valóban, erről a kötetben is beszél: „felőlem az anyjukat is meggyilkolhatták volna, azt kell néznem, mi az, ami szövegként megállja a helyét akkor is, amikor mi nem élünk… és ez azt is jelenti, hogy néha egy művet meg kell védeni a szerzőjétől.” Németh Gábor arról is szólt, hogy Reményi felkészültsége is lenyűgöző volt. – Szent borzalommal említi a kötetben, hogy állítólag vannak, akik úgy írnak kritikát, hogy az előző tizennyolc könyvét az írónak nem olvasták. Frivol ízlésű, derűs figura volt, aki pontosan megérezte, ha valahol minőségre bukkant. A legtöbb generáció egy fénykörön belül olvas, tizenöt év oda-vissza, nála viszont nem apadt ki ez az érdeklődés, a mai huszonéves szerzők ugyanúgy érdekelték. Az a szellemi magatartás, amit képviselt, és aminek ez a könyv talán a történetét is felfejti, az az ő öröksége.
Jánossy Lajossal a Magyar Rádióban ismerkedtek meg. Az író, kritikus hangsúlyozta: a Mozgó Világot rajongás övezte, így nemcsak a szövegek iránti analitikus figyelem volt jellemző, hanem az alkotók, szerkesztők iránti figyelem is. Reményi a valóságban megszólalásig hasonlított a benne élő képhez, ez idoloknál nem mindig van így – jegyezte meg. – Irányadóvá és példaértékűvé vált az életemben, mindig pontosan tudta, „merre van észak és merre van dél”. Arról is beszélt, hogy Reményi elfogulatlanságának megnyilvánulása volt, hogy messzemenőkig tudott és szeretett azonosulni a szöveg szándékával. A kötet végén Reményi elmesél egy történetet, amely jól jellemzi az ő viszonyát az irodalommal.
„Sosem felejtem el a fiatalon elhunyt Simon Balázst. Eleve meglévő szorongásai hosszadalmas, végzetes betegsége idején felfokozódtak, és az utolsó stádiumban már annyira szédült, hogy nem mert egyedül elmenni sehová, csak kísérővel. Az ő verseiből is válogattam az Első közlésbe. Jelentkezett, hogy szeretné ő maga felolvasni. Aggódtam, mi lesz ebből. A Pagodában vártam rá, amikor egyszer csak szóltak, hogy Balázs kint van a portán és üvöltözik. Kirohantam, és kiderült, hogy a kísérőt nem engedik be, hiszen nem volt beírva a nagykönyvbe. Simon Balázs tombolt, a portások meg – portások.
Nagy nehezen lenyugtattam mindenkit, és Simon Balázst – gondolhatod, milyen állapotban – bekísértem a stúdióba, annak a biztos tudatában, hogy ebből a felvételből nem lesz semmi. De aztán ez az ember odaállt a mikrofon elé, és abban a pillanatban, de tényleg abban a pillanatban, mintha kicserélték volna. Mint a részeg színész, aki azért kifogástalanul elmondja a monológot – hasonló történt Simon Balázzsal is. Fegyelmezetten és gyönyörűen, hiba nélkül felolvasta a korántsem könnyű verseit úgy, hogy semmit sem kellett megismételni. Elmondta a három verset, és utána összezuhant. Megint toporzékolt, megint kiverte a veríték, alig tudtam visszavezetni a kísérőjéhez.
Egy-egy ilyen alkalommal érezhettem, hogy milyen hatalma van annak, amivel foglalkozom. Hogy a sírból is vissza lehet hozni valakit. Hogy ennek ilyen ereje és ilyen csodatévő hatása van. Ilyen élményekkel ajándékozza meg az irodalmárt a sors. És akkor le van szarva a rádió mint intézmény, le van szarva Aczél György, mindenki le van szarva. Ott van három vers, amit egy költő elmondott. Szerintem ez a lényeg az egészben. És ha ez megadatott valakinek, akkor boldog lesz.”
Darvasi Ferenc bejelentette: idén Reményi József Tamás kapja az Osváth Ernő-díjat, és megalapítják a Reményi József Tamásról elnevezett díjat, amelyet először jövőre, április 10-én – a születésnapján – adnánk át, kritikusok és könyvkiadói szerkesztők munkájának elismeréseként.
A nyitóképen Reményi József Tamás szerkesztő, kritikus 2013-ban. Fotó: Soós Lajos / MTI
