Egy irodalmi nemzedék a rendszerváltozás forgatagában – Az Örökség Műhely kerekasztal-beszélgetése

A jubileumi írótábor harmadik napját L. Simon László, a Tokaji Írótábor Egyesület elnöke nyitotta meg a Rákóczi Pince hangulatos teraszán, majd felvezette a beszélgetést. Az elnök a nyitógondolataiban kiemelte: az Örökség Kultúrpolitikai Intézet évek óta szervez olyan kerekasztal-beszélgetéseket, melyek az 1980-as, 90-es évek kultúrpolitikai kérdéseit járják körül.

L. Simon László a rendezvény elején bemutatta a résztvevőket, s hozzátette: irodalmi pályájuk viszonylag hamar összeért, az 1980-as években számos fontos kiadványban, folyóiratban jelentek meg együtt, majd feltette első kérdését:

„Lehet-e egyfajta nemzedéki élményről, érzésről beszélni?”

Kukorelly Endre a válaszában elmondta, azok az emberek, akik hasonló életkorban, nagyjából hasonló „kulturális zajban” szocializálódtak, egy nemzedéket képviselnek, akár vállalják azt, akár nem. Ezután Petőcz András vette át a szót.

Az író elmondta, ez a kérdéskör időről időre újból előjön, majd kiemelte: „Abban az időszakban egymásra torlódtak a generációk. A gondolkodásunk sok tekintetben ugyanaz volt, ez motivált minket. Ilyen szempontból az 1980-as években valóban kibontakozott egy széles értelemben vett nemzedék.” Petőcz András továbbá kihangsúlyozta, hogy 1980-ban egy szemléleti változás következett be a magyar irodalomban.

A kerekasztal-beszélgetés során négy poétika, négy világlátás, négy irodalmi szemlélet találkozott,

erre már Turczi István hívta fel a figyelmet. Nem sokkal később L. Simon László Zalán Tibor Arctalan nemzedék című esszéjére tért ki. Az írás 1979-ben az Életünk című folyóiratban jelent meg. Az elnök szerint kifejezetten erjesztő hatásai voltak az írásnak.

Zalán Tibor az imént említett esszé kapcsán szólalt fel: „Már egy ideje nagyon vegyes a viszonyom ehhez az íráshoz. Azonnal le kell szögeznem, hogy szó sem volt nemzedékről. Nemzedék az, amikor egy korosztály hasonló törekvésekkel képvisel valamit. Itt azonban szó sem volt hasonló törekvésekről és azonos ügyekről. Elsősorban arról volt szó, hogy valaki megjelenjék vagy elég bort igyon a Hungáriában vagy bárhol, ahol szeretett. Az Arctalan nemzedék kifejezést arra a nagyon sok fiatal költőre használtam, akiket a bebetonozott irodalmi intézményrendszer nem akart beengedi az irodalomba. Ez a társaság a teljes széthúzás állapotában volt a kezdettől fogva, emiatt együtt nem is vitte semmire. Néhány képviselője bekerült az irodalomba, miattuk tűnik úgy, hogy ez a nemzedék elért valamit.”

Zalán Tibor gondolataira L. Simon László reflektált, elmondta, ha valaki ezt az írást elolvassa, az író utólagos értelmezését fedezheti fel. Szerinte

van szándék és törekvés arra, hogy az irodalmi életbe berobbanjanak a fiatalok, azonban emögött nincsen egység, politikai és esztétikai értelemben.

Az esszé szerzője kiemelte, ennek az írásnak nem az önértéke volt a fontos, hanem olyan időben robbant be az irodalomba, amikor nem számítottak rá. Hangsúlyozta: „Irányított irodalomban nem lehet akármiről beszélni, főleg nem lehetett a fiatal írókról beszélni.”  Zalán Tibor továbbá elmondta, hogy az Arctalan nemzedék című esszé következménye volt, hogy elkezdtek a fiatal írókról beszélni, és nem húzták annyira a gyeplőt, mint korábban. Ekkor jöttek létre az irányzatos antológiák.

A beszélgetés moderátora ezután az 1980-as évek politikai viszonyaira tért rá, kíváncsi volt, beszélgetőpartnerei hogyan viszonyultak a politikához. Volt-e akkor ellenzéki attitűd?

Petőcz András elmondta, őt érdekelte a politika. „Ellenzéki összejövetelre jártam, repülőegyetemekre.” Kiemelte, számára fontos volt a lengyel Szolidaritás mozgalom, majd egyik személyes történetét osztotta meg a közönséggel. Kukorelly Endre hangsúlyozni kívánta, hogy akkor nem volt normális világ, s „saját horizontja” szerint abban mindenki egyetértett, hogy az akkor fennálló rendszer úgy volt rossz, ahogy van. L. Simon László a témához kapcsolódva kiemelte,

az 1980-as évek elején voltak írók, irodalmárok, akik tevékeny szerepet vállaltak a rendszerváltozás előkészítésében, azt követően pedig vagy parlamenti képviselők lettek, vagy a kormányok közelében tanácsadóként munkálkodtak.

Példának hozta Lezsák Sándort, Csengey Dénest, Tamás Gáspár Miklóst és Elek Istvánt.

A rendszerváltozás időszakában egyikőtök sem vállalt politikai szerepet. Volt ennek oka? – tette fel kérdését L. Simon László az Örökség Műhely kerekasztal-beszélgetésen. Majd megkérte beszélgetőtársait, utólag értékeljék a rendszerváltást, fejtsék ki, szerintük milyen változást hozott az irodalomban, a kultúrában, a könyvkiadásban. Zalán Tibor szerint az 1980-as évek egészen más volt – véleménye szemben állt Kukorelly Endre gondolataival –, írt is egy esszét, mely a Szomorú aranykor címet viseli. „Az esszében azt állítottam, hogy a magyar művészet utolsó nagy aranykora a Kádár-rendszer utolsó időszaka volt, amikor a rendszer már nem volt annyira erős, hogy kordában tartsa és felügyelje az irodalmat, de még volt olyan erős, hogy pénzt és anyagi lehetőséget adjon az irodalom alakulásához.”

Az írás Zalán Tibor elmondása szerint nagy botrányt kavart, s hozzátette: volt egy olyan korszak, mikor az írók már a saját ranglistájukat is létre tudták hozni, és még az is meg tudott élni az irodalomból, aki nem csatlakozott sehova, nem úgy, mint ma, amikor csak bizony szempontok szerint lehet élni. Kiemelte: „Amit ma látok az irodalomban, az engem elrémiszt, elborzaszt, ijeszt. Azt gondolom, hogy az sem volt jó, a 80-as évek, de ez legalább olyan rossz, ha nem rosszabb, amiben most élünk.” Mi az, ami elborzaszt? – tette fel a kérdést L. Simon László.

„Ha egy fiatal jelen akar lenni, akkor csatlakoznia kellvalamelyik táborhoz.

Két nagyon erős tábor diktál, a mögöttük lévő pénzek – vagy nem pénzek – diktálnak, nagy szervezetek irányítanak, és nem az irodalom,

nem a minőség vagy a termék határozza meg, hogy ki vagy” – válaszolt a kérdésre Zalán Tibor, majd folytatta: „Amikor még mi csináltuk, akkor fontos volt, hogy tehetségesek vagyunk-e vagy nem. Az egy olyan korszak volt. Ma már az majdhogynem másodlagos, az a lényeg, hogy megcsinálnak-e, nagy plakáton hirdetik-e a könyved a metrólejáróban.”

A beszélgetésen a résztvevők továbbá körbejárták a magyar írók közéleti szerepvállalásának témakörét is. L. Simon László kifejtette,

íróként lehet az embernek olyan közéleti felelőssége és feladata, hogy az írásain keresztül olyan ügyekről beszélhet, amelyekről beszélni kell.

Kifejezetten hiányolja, hogy közös ügyeinkről írjanak a magyar írók. Neki a heti publicisztikája például a vízgazdálkodásról szólt.

A fiatal írók jövőképe is szóba került a rendezvényen, hogy mely módszerek tekinthetők sikeresnek a tanítást, a mentorprogramokat, a kurzusukat illetően, s melyek kevésbé.

50 éves a Tokaji Írótábor – hangsúlyozta a kerekasztal-beszélgetés végén L. Simon László, akinek utolsó kérdése azzal volt kapcsolatos, hogy a résztvevők miképpen látják a tábor jövőjét és milyen személyes viszonyuk van a Tokaji Írótáborral.

Az Örökség Kultúrpolitikai Intézet által szervezett kerekasztal-beszélgetés teljes egészében megtekinthető itt.

Fotók: Örökség Kultúrpolitikai Intézet