Első közös filmetek, a Mentés másképp forgatása alatt jöttetek rá, hogy szeretnétek folytatni a közös munkát. A Legénybúcsú extra forgatókönyvét közösen jegyzitek. Miért jó a másikkal dolgozni?
Rózsa Gábor: Azt szeretem Zotyában, hogy amikor megvan a történet váza, bátran rábízhatom egy-egy részlet kidolgozását. Előfordult, hogy csak annyit mondtam neki: kell egy jelenet, amikor eljutnak autóval a helyszínre. Vagy mondjuk egymást szivatják a buszon a legénybúcsú résztvevői, és ki kell derüljön, hogy ki milyen karakter. Biztos lehettem benne, hogy Zotya olyan tartalommal és humorral tölti meg a dialógusokat, amit az emberek szeretni fognak. A játékában pedig azt szeretem, hogy azonnal magával ragad, ahogyan a nézőket is. A magánéletben pedig jó barátok vagyunk. Ez a film is tulajdonképpen a barátságról szól.
Virsinszki Zoltán: Nagyon jól kiegészítjük egymást. Ahogy Gabi mondta: ő átlátja a történet szerkezetét, felépítését, hogy honnan hova akarunk eljutni, nekem pedig kell ez az alap, amire építhetek.
Miért éppen egy legénybúcsú a film témája?
V.Z.: Sok mindenről beszélgettünk. Valamilyen vicces élethelyzetet kerestünk, ami passzol egy vígjátékhoz. Sokan talán azt gondolják, hogy ha legénybúcsú, akkor berúg néhány srác, aztán ennyi. Én is tartottam attól, hogy ilyen már volt, vagy sablonosnak hiszik, de közben rájöttem, hogy egyszerűen jobbat kell csinálni, mint az elcsépelt történetek. Hiszen ilyen alapon holnaptól ne írjon senki szerelmes dalt, mert már van kismillió?
R.G.: Tudtuk, hogy erős vígjátékot szeretnénk, komikus helyzetekkel, és kevés helyet tudok elképzelni, ahol ezek a bizarr szituációk – a sztriptíz, a füvezés – megbocsáthatóak. Egy legénybúcsún jóformán mindent szabad, és ez nekünk is lehetőséget adott arra, hogy szabadjára engedjük a fantáziánkat. Ráadásul egy legénybúcsún találkozhat négy ennyire különböző karakter.
Nektek voltak emlékezetes legénybúcsús élményeitek?
V.Z.: Akadt néhány… Egyszer gokartozni voltunk, ám hajnaltájban úgy gondoltuk, inkább elpakoljuk a pályáról a gumikat, és bemegyünk oda a saját autónkkal.
R.G.: Nekem inkább siralmas legénybúcsús élményem van, nem is szoktam elmesélni.
Hogyan írtátok meg közösen a forgatókönyvet, együtt ötleteltetek?
R.G.: Az a különös, hogy szinte alig voltunk egy térben. Online bekapcsoltuk a kamerát – én Hajdúböszörményben, Zoli Pesten –, ültünk a gépnél és írtunk. Sokszor napi nyolc órát. Én a forgatókönyvírást hollywoodi könyvekből és kurzusokból tanultam, és tartom is magam ezekhez a szigorú szabályokhoz. Ha van egy hősöd, annál jobb lesz a film, minél jobban meggyötröd. Nagyon figyeltem rá, hogy ez a négy hős, ahogy csak tud, szenvedjen ezen a legénybúcsún.
V.Z.: Én többnyire a már említett „köztes részekkel” dolgoztam. Megvoltak a történet lényeges pontjai, és Gabi rám bízta a humoros párbeszédek kidolgozását, az az én terepem.
R.G.: Olyan is előfordult, hogy nekünk nem jutott eszünkbe az igazán jó poén, és Zoli háttérben vasaló barátnője fejéből pattant ki a megoldás.
V.Z.: Melós volt, de nem adnám semmiért. Ahogyan a főszereplő, Dani karaktere is bizonyítja: egy hétköznapi „kisemberből” is lehet bárki. Kicsit hasonlóan kezdtük mi is a filmezést. Függetlenként, szabadon – és a „semmiből jött” srácok megmutatták, hogy el lehet ezt érni.
Zoltán vicces videókat gyártó youtuberként kezdte, az első filmetekben ilyen karaktert játszott. Tudtátok, hogy menni fog neki ez a figura is, akinek komoly drámai epizódjai vannak?
R.G.: Akkor jöttem rá, hogy ő nem csak viccben jó, amikor a Mentés másképp castingján be kellett ugrania egy másik karakter szerepébe. Annyira jól olvasta fel, hogy nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ő valóban színész, nem „csak” komikus. Amennyire jó a poénban, annyira érzékeny a lelki finomságokra is.
V.Z.: Nagyon vágytam arra, hogy más oldalamat is megmutathassam. Nyilván a humorról ismernek a legtöbben, de sosem hagytam, hogy beskatulyázzanak. Meg akartam mutatni, hogy bennem több van, meg tudom csinálni.
R.G.: Én tudtam, de eleinte tőlem többen kérdezték, hogy Zotya biztosan jó választás erre a szerepre?
V.Z.: Hittem magamban. Ez most egósan hangzik, ami egyébként nem jellemző rám, inkább a szerénykedés, de valahogy biztos voltam benne, hogy sikerülni fog, és tetszeni fog az embereknek.
A Mentés másképp családi segítséggel, a félretett pénzetekből készült. Mennyiben változott a helyzet most, a második filmnél?
R.G.: Ez továbbra is egy család munkája, ebbe a családba öleltünk be embereket. Apukámat mindenki Gabi apunak szólítja, Rózsa Olivérről is tudják, hogy az öcsém, amikor operatőrként szólnak hozzá. Hamar rájöttem, hogy a rendező hangulata meghatározza a forgatást, így igyekeznem kell. Az RTL egyébként komolyan megtámogatta a filmet. A Mentés másképpnél olyan volt, mintha egy hófalat toltunk volna magunk előtt, és fogalmunk sem volt, hogy van-e vége. Igaz, hogy ez a járat még mindig hideg és szűk, de már tudjuk, honnan hová tartunk.
Már jártatok jónéhány vetítésen. Volt olyan visszajelzés, ami különösen sokat jelentett nektek?
R.G.: Nekem az jelenti a legtöbbet, hogy a nézők rengeteget nevetnek. Percenként van két-három nevetés száz percen keresztül, ez hihetetlen. Ez volt a tervünk, és öröm látni, hogy sikerült. Érdekes, hogy éppen ott nevetnek, ahol számítottunk rá – nagyon ritka, amikor összenézünk, hogy „itt most miért nem nevettek?”, és rögtön jön rá egy „itt most miért nevettek?”. Patikamérlegen kimértük. Miközben a célunk az volt, hogy egy hiteles történetet meséljünk el a kapcsolatok őszinteségéről, vagy annak hiányáról.
V.Z.: A barátaim közt is sokan megéltek már mindenféle helyzetet, és néhányan megkönnyezték a végét. Amellett, hogy humoros jelenetek és hullámvölgyek vannak benne, a végén kicsit felemeli, megnyitja a lelkeket.
A moziban előttem ülő férfiak egymást bökdösték, hogy „figyelj, ez te vagy”.
R.G.: Ez eddig a legjobb visszajelzés. Ez a válaszom a kérdésedre.
Fotók: Leonardo Delavega
