A lendvai vár galériájában akkor is szívesen időznék, ha a csupasz falakat kéne bámulnom. A történelem és az időtlenség levegője egyszerre járja át a termeket. Itt téblábolni mindig kaland, izgalom – és egyfajta meditáció. Mennyi tárlaton jártam az utóbbi években fejhallgatóval fülemen, interaktív tárlatvezetéssel, minden érzékszervet stimuláló ingerléssel, és milyen otthonos most a csönd! A lendvai várban nem kell erőlködnie kurátornak, kiállításrendezőnek: amiket e falak között prezentálnak, minden korszerű bűvészkedés nélkül is megtörténik a látogatóval.
Gábor Zoltán képei is otthonosan érzik itt magukat.
Pedig a művész „csupán” 18 évet élt szülővárosában. Élete legnagyobb részét (hatvan évet) Zágrábban töltötte. De élt és tanult Budapesten, művészi látásmódját meghatározó utazásokat tett Franciaországban, majd Párizs és Bécs lakója is volt. Már fiatalon Ady és Villon rajongója lett. Erről időskorában is örök szerelemként nyilatkozott. Mint nemzedékéből oly sokan, ő is Faludy György kultikus átköltései révén találkozott először a kortalan francia vagánnyal. Tudni kell, hogy számos irodalmi művet fordított, valamint kritikákat, esszéket is írt. Kortársai, barátai univerzális emberként emlékeznek rá.
„Gábor Zoltán a magyar kultúrszféra délnyugati szegletében, egy meghatározó szláv kultúrközösségben képviseli ezt a világot, amely mindenkitől megkülönbözteti. És mégis rengeteg közösséget vállal tudatosan vagy ösztönösen azokkal a művészekkel, akik Erdélyben, a Vajdaságban vagy Felvidéken dolgoznak. Talán első találkozásom a képeivel és markáns egyéniségével a déjà vu kellemes hangulatát ébresztette fel bennem. A 20. század nagymestereinek nosztalgikus hangulatát véltem felfedezni bennük. (…) Valahonnan az idők távlatából örökölt »szittya«-konok, kemény lelkiséggel teremti meg azt a világot, mely oly egyedi, és mégis bárhol maradandó nagyságot és értékeket képvisel. Amit vállalt munkásságában, irodalmi vagy képzőművészeti tevékenységében, folytatásra vár, mert ha nem is teremtett iskolát, de föltétlenül egy utat mutat azoknak, akik ezen kultúrkör szellemi tagjainak érzik magukat” – írja róla Nemes László erdélyi származású zalai képzőművész, szintén e földrajzi és szellemi táj értő lakója, aki az emlegetett déjà vu-val és nosztalgikus hangulattal tökéletesen mutat rá Gábor Zoltán munkásságának átfogó, összegző jellegére.
Hisz bárki, aki kezébe vett már középiskolás fokú művészettörténeti albumot, az 1988-as Eltaposott virág vagy az 1991-es Trófeák hosszú árnyékokkal szabdalt, kihalt gyárudvarokat és ősi, elfeledett romokat egyszerre idéző tereiben megérzi a chiricói tájak és épületek szürreális hangulatát. A legminimalistább itt a Gyár vasárnap a hetvenes évekből. A szürke tömbökre nehezedő, felhőtlen ég királykékjéhez, a formák monotóniájához hasonlóval pár éve jóval fiatalabb kortársunk, Deim Balázs fotóművész Minimál című sorozatában találkoztam.
Lendva városának látképeitől, a táj- és épületképektől pedig mindnyájunkban föltörhet a Kocsi-út az éjszakában csonka holdas, Istenért kiáltó metafizikája a lényeglátás böjtös sivatagából. Nem szeretem a letisztult kifejezést – napjaink e divatos jelzőjével leginkább a fantáziátlanság fokmérőjeként találkozom. Gábor Zoltán képeiből ellenben ránk ragyog annak az aszkézisnek az ereje, amivel a festő csakugyan megtisztította mindazt, ami retinájába és tudatába égett. A figurák többségét „kivette” a tájból, a járókelőket az utcáról, a jószágokat a mezőről. És valamiképpen beleimádkozta a lelküket a formákba, a színekbe meg az egész atmoszférába.
Csonka holdat említettem az előbb, ezért szólni kell Gábor visszatérő motívumáról, a teliholdról is.
A hold, akár a világok közti határkapu.
Jó játék több képen egy képzeletbeli függőleges vonalat húzni a holdból, és megnézni, mi van az egyik és a másik oldalán. Élet és halál világa a Halott fa című képen. Vagy három kereszt a jól ismert testekkel, és három üres kereszt a Golgotán.
Aztán itt vannak a szintén az összegző jelleget erősítő, apró meglepetések. A történelmünk egyik legcsúfosabb tragédiáját idéző Sötétségen a piros alapon fehér pöttyös labda; a motívum, amit a posztavantgárdban például efZámbó István emelt repetitív jelképpé. Említhetjük az Apokalipszis című váza (az egyetlen térbeli mű a tárlaton) mintáinak barlangrajzoktól megint csak az avantgárdig húzódó áthallásrendszerét is. A négy lovas eljövetelét békésen fekve figyelő kutya és a magabiztos kötelékben szálló békegalambok az alkalomhoz illő, emberen túli derűvel igazítanak útba.
A galéria terét legjobban uraló munkák a Lendvának ajánlott Négy évszak sorozat történelmi tablói.
Gábor Zoltán itt úgy sűríti képileg az egymáson-egymásba átvonuló népek és impulzusok sorsfordulóit, ahogy a népmeséink láttatják az egyes ember életének fordulóit.
A retrospektív tárlat első ránézésre nem nagy. Ám a festmények gondolati rétegeit visszafejtegetve bizony rengeteg időt eltölthetünk a világban – ahogy Gábor Zoltán látta. Szemlélődésünkben legyenek segítségünkre a művész gondolatai Ápisz nyomában című, írástörténeti tanulmányából. „Franciaországban a Lascaux-barlangban lévő falfestményen egy transzba esett, madárfejű sámánt láthatunk. Mellette egy hosszú botra bökött madár alakja áll. A sámán tehát nemcsak a törzshöz tartozik, hanem egy különös erő olyan területéhez is, amely ébrenlétünkben láthatatlan öntudatunknak, de bárki ellátogathat amoda ábrándozásai segítségével.”
Gábor Zoltán, a magány festője. A Lendvai Galéria és Múzeum kiállítása a lendvai várban tekinthető meg február végéig.
Juhász Kristóf
