Nem könnyű azonosulni egy anyával, aki otthagyja a szimpatikus férjét és a kisgyerekét

A Cannes-ban nemrég bemutatott Before We Leave Tuscany című független magyar–amerikai film Szajki Péter negyedik rendezése, aki korábban az Intim fejlövés (2009), a Nejem, nőm, csajom (2012) és a Most van most (2019) című sikerfilmek készítőjeként ismerhetünk. Felesége, Szajki-Vörös Adél a Toscanában közösen forgatott filmjük révén ülhetett először nevére dedikált rendezői székben. Mindkettőjüket kérdeztük a filmről és a közös munkáról.

Amennyire az eddigi sajtóanyagokból kiderült, a film története tabukat döntöget, hiszen a főszereplője egy többgyermekes anya, aki egyszerűen otthagyja a családját, és világgá szalad, mert nem tudja megoldani belső problémáit. Az átlagember első gondolata, hogy ilyesmit rendes nő nem csinál, a második meg a Kramer kontra Kramer című filmklasszikus, melyben Dustin Hoffman formálta meg a váratlanul magára hagyott apát és férjet, akinek valahogy boldogulni kellett, miután felesége, Meryl Streep egyszerűen lelépett. Hogyan jutott eszetekbe filmet készíteni erről a témáról?  

Szajki-Vörös Adél: Igazából Petinek jutott eszébe, miután a gyerekünk megszületett, és volt egy nehéz időszakunk.

Az anyaság miatt?

Adél: Sok minden miatt, de a lényeg, hogy édesanyaként többször is átéltem úgynevezett burnout időszakokat. Aztán rájöttünk, vagyis Peti fejéből pattant ki a gondolat, hogy ezzel filmesként is foglalkozhatnánk.   

Mi volt az ötlet?

Szajki Péter: Szerettem volna egy olyan forgatókönyvet írni, amiben egy férfi és egy nő, akik korábban nem ismerték egymást, arra kényszerül, hogy együtt töltsön pár napot. Nagyon izgatott ez a helyet, illetve az, hogyan lehetne érdekesen feldolgozni, mit hoz ki egymásból két idegen, akit egy időre összezárt a sorsuk. Ezzel párhuzamosan pedig az anyai kiégés témája is foglalkoztatott.

Mikor kezdett filmmé válni az ötlet?

Adél: Peti 2019-ben írta meg az első draftot, amiben már az volt a lényeg, hogy egy anya eljön otthonról, és találkozik egy másik vándorral, egy férfival. Aztán fejlődni kezdett az ötlet. Már nem ketten voltak, hanem hárman, mert Toscanában van egy szállásadójuk, egy idős bácsi, egy olasz földműves.

Kik találkoznak a filmetekben?

Adél: A férfi egy angol regényíró, aki 14 éve nem írt könyvet. A nő pedig egy Magyarországról érkező édesanya, akinek három gyermeke van, és úgy tűnik, zsákutcába került, mert elengedte az álmait. A harmadik világ a bácsié, aki már nem akar turistákat látni a farmján, mióta két éve meghalt a felesége. Technikai okokból azonban nem sikerült leszednie a helyet a szálláskínáló oldalról, így esnek be hozzá filmünk szereplői.

Tehát a kizökkent életű férfi és a nő egy már nem létező szálláson találkozik?

Adél: Igen, a bácsi nem akarja, hogy odajöjjenek. Ideges lesz, ráadásul nem tud, vagy hajlandó angolul beszélni.

Miért nem?

Adél: Egyrészt ez arrafelé tipikus, másrészt nagyon szeretjük a Lost in Translation című filmet, és ki akartuk próbálni, hogyan működik a kommunikáció, amikor nem értjük egymás nyelvét, miközben az univerzális jelátadás mégis megy – és miként segít mindez abban, hogy valami felé mégis elinduljunk.  

Hogyan találtátok meg a színészeket?

Péter: Mindegyik országban kellett külön segítséget találnunk hozzá. Sok színésznél járt a könyv, a velük való egyeztetés nehéz volt, a forgatás pedig csúszott, mert elsőre nem állt össze a forgatáshoz szükséges költségvetés, így újra kellett építeni az egészet. Egyszer csak aztán az egyik oldalon szembejött az angol színész, Steve Pound. Éreztük, hogy nagyon erős jelenléte van, az is tetszett, hogy szakállas, mert pont ilyen írókaraktert kerestünk. Miután beszélgettünk vele, azonnal tudtuk, hogy őt kerestük erre a szerepre. Kiváló színész, rengeteg tapasztalattal.

Az olasz szereplő?

Adél: Ő Paolo Spezzaferri, egy nápolyi veterán színpadi színész és rendező. Olaszországban szinte mindenki ismeri, folyamatosan játszik, munkamániás, igazi profi – fantasztikus, zseniális színész. Az életben egy kis vagány, mokány figura, nagyon macsó, vicces. Nem is nagyon kellett instruálni, hozta a karaktert. Rómában találkoztunk, elmondtuk, hogy mit szeretnénk, mire ő azt felelte, hogy szerinte is az olasz tájat és életérzést képviseli a bácsi, és ő ezt szívesen megcsinálja nekünk.

A női főszerepre Bordán Lilit választottátok. Ez volt a legkönnyebb?

Péter: Bizonyos szempontból igen, mert olyan női főszereplőt kerestünk, aki jó színész, magyar, de angol nyelven is játékképes, illetve olyan karakter, mint amit a forgatókönyvben kitaláltunk. Lili tökéletes választás volt.

Adél: Pedig Lilinek két gyereke van, sőt a kisebbet még szoptatta a forgatás alatt, ott voltak velünk. Az biztos, hogy az ő mentális állóképessége sokkal nagyobb, mint a karakteré, akit kitaláltunk.

Péter: Ráadásul imádtam, ahogy angolul hozta a kelet-európai kiejtést, pedig New Yorkban nőtt föl, tehát nincs akcentusa. Ahogy Adél is mondta, nála arra kellett figyelnünk, hogy megjelenjen az a bizonytalanság, ami a női főszereplőt jellemzi. Egy olyan állapotot kell megmutatnia, amikor valaki elmenekül otthonról, de még azt sem tudja, miért és hova. Ez nagy kihívás színészileg.

Adél: Azért nehéz ezzel a nővel azonosulni, mert a szabad akarat, vagy az utána való vágyakozás képes olyan mezsgyékre terelni egy anyát, ami a konvenciók szerint legalábbis furának tűnik. A már említett Kramer kontra Kramerben anno még Meryl Streep is csak ellenszenves karakter lehetett az akkori nézőnek.

A hetvenes-nyolcvanas években nem lehetett azonosulni egy anyával, aki otthagyja a szimpatikus férjét és a kisgyerekét, mert úgy érzi, hogy felségként és anyaként nem tudja megvalósítani az álmait, vagy mert annyira össze van zavarodva. Ma se könnyű.  

A filmetekben tulajdonképpen meglátjuk, mi történhetett Meryl Streep karakterével, miközben az elhagyott Dustin Hoffman kétségbeesetten próbál apává és anyává is válni?

Péter: Nem egészen, de tulajdonképpen ez egy jó marketingötlet lehetne a film nyugati forgalmazásához.

Hogyan zajlott a forgatás?

Adél: Gyönyörű toscanai helyeken, minimális pénzből és időkerettel, számos előre nem látott akadállyal.

Milyen akadállyal?

Péter: Például azzal, hogy egy Covid-variáns végigment a stábon. A forgatás nulladik napján, amikor kimentünk a fő helyszínre próbálni, rosszul lett az angol színészünk, a próba nyilván elmaradt. Szerencsére másnapra jobban lett, és minden sikerült, de a vírus megkezdte a vándorútját. Három héten át minden egyes napon beteg volt két ember.

Adél: És nem lehetett tudni, hogy másnap melyik részleg jön. Egy nap alatt meggyógyult az angol főszereplő, ámde addigra a hangmérnök épp a halálán volt. Szó szerint lázas munka folyt.

Mit csináltatok?

Adél: Rengeteg pénzt költöttünk C- és D-vitaminra, azt osztogattuk. Én magam nyomtam Paolóba a D-vitaminokat, meg a meleg teákat, mert az éjszakák már hidegek voltak 2024 őszén.

Péter: Szerintem ez volt a Covid utolsó rúgása. Ráadásul amikor már azt hittük, hogy minden rendben, jött a második kör. Megint mindenki beteg lett, és senkit sem lehetett helyettesíteni. De ettől még egy életre szóló élmény volt ez a forgatás, és a stáb is nagyon jól lett összeválogatva.

Adél: Peti nagyon profin nyomta a betegség ellenére is. A városi forgatási napon jött ki rajta, de pont utána következett két szünnap, és azalatt kifeküdte.

Ott maradtam egyedül forgatni egy városban, azaz addig idegen külsőben, és közben nem tudtam, mi lesz Petivel. Hartung Dávid, az operatőrünk segítsége nélkül nem is tudom, mit csináltam volna, de így is durva volt lelkileg.

Ez az első olyan munkátok, amiben társrendezők vagytok?

Péter: Adél korábban íróként és producerként vett részt a munkában. Rendezőként ezt megelőzően csak egy pilotot forgattunk együtt, ahol kiderült, hogy tudunk így dolgozni.

Ráadásul elkészült a film, és még mindig együtt vagytok. Ez a legnagyobb siker?

Adél: Nemrég találkoztam Nemes Jeles Lászlóval az utómunka-stúdióban, aki megkérdezte, hogy férj és feleségként csináltuk-e a filmet.

Ha már a nehezítő körülményeknél tartottunk, úgy tűnik, önmagában is csoda, hogy ez a film elkészült, ráadásul egy fillér állami támogatás nélkül.

Péter: Sorolhatjuk még a körülményeket és a csodákat. Ahogy elkészült a forgatókönyv, és beindultunk volna, beütött a pandémia. Egy ideig még azt se lehetett tudni, hogy lesz-e újra mozi. Az újraindításhoz viszont kaptunk egy szerencsés első lökést. Egy filmklubban levetítették a Most van most című filmemet, utána beszélgettünk a közönséggel, többek között arról, milyen nehéz állami pénz nélkül filmet készíteni. Illetve arról, hogy ezt mi hogyan csináljuk. A végén odajött egy üzletember, és megkérdezte tőlünk, tud-e segíteni. Neki köszönhetjük, hogy elindultunk a toszkán filmmel. Aztán sokan mellénk álltak, támogatók, szponzorok, az RTL is nagy segítséget nyújtott, Kocsó Ábel producer is beszállt, és a remek stáb Hartung Dávid operatőrrel az élen, de például Wéber Krisztina line producer is nagyon sokat beletett a produkcióba.

A ti pályafutásotok is azt mutatja, hogy filmkészítőként az elmúlt 16 évben néha reálisabb volt csodára számítani, mint állami támogatásra. Bíztok benne, hogy most javul a helyzet?

Péter: Nagyon várjuk mi is, ahogy az egész szakma, az új filmfinanszírozási rendszer elindulását. Most erre úgy tűnik, várni kell még kicsit, hogy egy jó rendszer fel tudjon állni. Ez a filmünk már kész, de a következővel már szeretnénk itthoni pénzre pályázni.

Kint jártatok Cannes-ban, a nemzetközi filmvásáron. Ott kinyíltak kapuk?  

Adél: Elvittük a filmet, elkísértük, mint a szülei, mert a nemzetközi disztribúcióját szerencsére egy amerikai forgalmazó intézi. Annyira bíznak a filmben, hogy felkarolták a nemzetközi forgalmazását.

Vannak konkrétumok, amikkel már el tudtok dicsekedni?

Péter: Most indultunk el a filmmel, a forgalmazó is bizakodó. Szerintem érezni az akadozó mondataimból, hogy rendezőként és producerként is először merészkedtünk a nemzetközi filmforgalmazás erdejébe, és talán egy év múlva tudnánk olyan képet festeni magunkról, mintha értenénk hozzá.

Adél: Szerintem a trailer jól sikerült. Megmutattuk kint egy lehetséges amerikai koprodukciós partnernek, aki azt mondta, hogy ez egy archetipikus, szép újjászületés-történet. Akik eddig látták a filmet, nagyjából szintén így érezték, és a forgalmazó is jelezte, hogy sok az érdeklődő. Innentől kezdve a szerencsén, a forgalmazó képességein és a mi türelmünkön múlik, hogyan alakul a sorsa külföldön.

Magyarországon már ősszel a mozikba kerül?

Péter: Az várható, hogy a jövő évi filmszemlén már látható lesz. A magyarországi forgalmazás dátumát még nem tudjuk.