Egy megfagyott muzsikus síremléke

Az ismert mondás szerint, ha az építészet megfagyott zene – ahogy azt Goethe állította –, akkor az építészek a megfagyott muzsikusok. Megfagyott Muzsikus nevet kapta a Műegyetem legrégebbi diáklapja is, melynek támogatója a századelőn az építészhallgatóknak mintázást tanító Maróti Géza volt.

A magyar szecesszió kiemelkedő alakjának, a szobrász, építész, iparművész, látványtervező Maróti Gézának (1875–1941) nemcsak az életműve, hanem a síremléke is figyelemre méltó és különleges. A Fiumei úti sírkert egy elhagyatott, ligetes részén található síron egy szárnyas női aktot ábrázoló, nagy méretű márványemlékmű emelkedik, mely a művész saját alkotása. Lánya, Bródy-Maróti Dóra visszaemlékezése szerint a nagyalakú relief sokáig a Lendvay utca műteremben állt. „Papa Szférák zenéjének nevezte. Később, anyám kívánságára ez lett a Papa síremléke".

Maróti 1941-ben az Országos Magyar Iparművészeti Társulat kezdeményezésére a Székesfővárostól kapott díszsírhelyet a Kerepesi úti temető 32-es számú parcellájában. A síremlék felirata:  „Itt nyugszik Maróti Géza 1875–1941. Szerette a szépet, kereste a jót, Sokat küzdött, sokat dolgozott, Nagy sikerek, nagy csalódások után, Csendesen megpihent, De a lelke és munkája öröké él."

A sír felirata szerint itt nyugszik még a „Mama” – azaz a művész anyósa, Fritz Mihályné (1860–1917) –, valamint a felesége, Fritz Leopoldina (1879–1967) is, akit azonban a felirat nem jelez.

Hogy mikor készült a dombormű, nem tudjuk pontosan. A művésznek a Magyar Nemzeti Galériában található hagyatékában lévő, a felesége által küldött képeslap szerint 1912-ben már kifaragva biztosan létezett. Az Iparművészeti Múzeumban megtalálhatók Maróti angyalos vázlatrajzai, melyeken az 1910-es évszám szerepel. A terv azonban ennél is korábbi:a domborművön látható angyal alakja első ízben a Velencei Biennále Magyar Pavilonja 1908-as tervrajzán bukkan fel a homlokzaton kétoldalt, ahol ma mozaikok láthatók.

Ez a
változat látványtervszinten maradt, hiszen ekkor már javában készültek
Kőrösfői-Kiersch Aladárnak a hun-magyar őstörténeti témájú
mozaikjai, amelyek ma is a pavilon főhomlokzatán láthatók.

Marótira
jellemző, hogy egy jól sikerült megoldást, tervet többször, több célra is
igyekezett felhasználni. Ugyanebben az időben dolgozott a Mexikói Nemzeti
Színház belsőépítészeti tervein. A relief terve felbukkant a színház egy
átjáró folyosójához 1921-ben készített rajzán is, mely ma a Kiscelli Múzeum
gyűjteményében található.

Maróti jó barátságot ápolt Eliel Saarinen finn építésszel, akit többször is meglátogatott. Egy ilyen finnországi látogatás alkalmából –1916 körül – készülhetett az a gipszmásolat, amit Saarinen hvittrask-i villájában helyeztek el. Az alábbi képen Saarinen műterme látható, melynek végében már ott látható Maróti domborműve eredeti méretben.

A művész nevéhez számos külföldi kiállítás magyar szekciójának nagy sikerű enteriőrje fűződik, így 1925-ben a II. Monzai Nemzetközi Iparművészeti Kiállítás magyar szekcióját is ő tervezte. Maróti egy külön teremben mutatta be a munkáit, ahol Szférák harmóniája (Armonia sferica) címmel szerepelt a dombormű.

A monzai
kiállításon a domborű felett olvasható volt egy latin nyelvű felirat, amelynek
értelmezése közelebb visz bennünket a mű kettős címének – Szférák
zenéje (Harmónia) – a megértéséhez. A felirat egy idézet Szent
Izidor Etymologiae című művéből, és a zene isteni eredetéről
szó.

Szent Izidor
– akit ma az internetezők védőszentjének tekintenek – életfeladatának
tekintette, hogy mindazt a tudást, ami a középkor hajnalán rendelkezésre áll,
rendszerezze és átörökítse a következő nemzedékekre. Művét ezer éven át az
emberi tudás enciklopédiájának tartották. A filozófus azt vallotta, hogy
szférák zenéje a földöntúli összhangzat, amit csak Isten hallhat, vagyis az
univerzum szerkezetével azonosította a zenét.

Maróti vonzódott
az ezoterikus tanokhoz és nagy zenerajongó is volt – ez magyarázhatja a
címadást.

A „szférák zenéje” nála a plasztika nyelvén a világ időtlen harmóniájává oldódik. Síremléke „megfagyott zene”. Ideális témaadás egy művész saját síremlékhez.

A Fiumei úti Sírkertben áll Maróti „rokon” műve, az Iparművészeti Múzeum egykori főigazgatójának, Ráth Györgynek az 1911-ben készült monumentális síremléke, melynek talapzatán három női akt áll egymásnak háttal, szinte egybeolvadva, az elhunyt által pártfogolt művészeti ágakat (szobrászat, festészet, építészet) megszemélyesítve. A formai rokonság jól látható: a főalak, a festészet allegorikus nőalakjának ugyanaz lehetett a modellje, mint a síremlék szárnyas géniuszának.

A szobormű anyaga,
a carrarai márvány sajnos nem igazán bírja a magyar klímát, aminek a
nyomai már nagyon meglátszódtak a síremléken. A régi állapot ráadásul
már veszélyessé is vált: a síremlék megdőlt, alapozása erodálódott.

A Ludwig
Múzeum kezdeményezésére a Nemzeti Örökség Intézete most felújította a védett
síremléket.

A felújítás során a műtárgyat szétszedték és műhelybe szállították, a háborús sérüléseket orvosolni próbáló, régi, szakszerűtlen belejavításokat korszerű restaurátori minőségű anyagokra cserélték, és új, a korábbinál teherbíróbb talapzatra helyezték vissza a művet, valamint rendezték a síremlék környezetét. A teljes körű rekonstrukciót a Nemeskő és Építőipari Kft. végezte. A felújítás után az oldalprofilon jól láthatóvá vált a művész vésett szignója.

A relief
ma újra régi szépségében csodálható meg. Lyka Károly 1920-ban a Magyar
Iparművészet folyóiratban ezekkel az elismerő szavakkal méltatta az
alkotást: a  főalakon „Maróti ugyancsak kiaknázta azokat a lehetőségeket,
amelyeket a hófehér kő kínál: az epidermis selymes finomságát szólaltatta meg a
leghalkabb árnyalások segítségével s mert igen lapos domborulatú az egész mű:
módjában volt jelentékeny szerepet juttatni a körvonalak enyhe lineamentumának,
amelyekkel szinte rajzosan tolmácsolja a formákat.”

Az angyal alatt elhelyezett kisméretű aktok – amelyek mintegy aláfestik a főalakot – tanúbizonyságai annak, hogy szobrász mennyire elmélyülten tanulmányozta az emberi test anatómiáját és finom mozdulatait. 

Maróti Géza születése 145. évfordulója alkalmából a napokban ezzel a sóvirággal, kék szamárkenyérrel, szarkalábbal és cickafarkkal díszített koszorúval és tulipántokkal emlékeztünk a magyar szecesszió nagy alakjára, a Velencei Biennále Magyar Pavilonja örökbecsű alkotójára.

Boros Géza írása a Ludwig Múzeum oldalán jelent meg.

Nyitókép: Somogyvári Ágnes