A hálózatokat „kelti életre” a BarabásiLab októberben nyíló kiállítása a Ludwig Múzeumban, ahol a koronavírus ellen hatásos gyógyszerek hálózatát lézergravírozott üvegkockában jelenítik meg, de bemutatnak művészeti kapcsolathálókat is. A pandémiás helyzet miatt a hálózat-epidemiológia kirobbant a laborokból, és hétköznapi témává vált. Exkluzív interjúnk a terület világszerte elismert kutatójával, Barabási Albert-Lászlóval.
A
vizualitás mennyire meghatározó szegmense a hálózatkutatásnak?
Nagyon nehéz elképzelni a hálózatokat, ha nem látjuk
őket. A tudomány számára is fontos, hogy értsük, átlássuk a belső
struktúrájukat. Éppen ezért vállaltuk fel tudatosan, hogy nem elég a képletekre
koncentrálni, hanem szükséges, hogy „életre keltsük” a hálózatokat.
Míg
más területeken a vizuális ábrázolás olykor leegyszerűsítést jelent, a
hálózatok esetében segít a bonyolult struktúrák megértésében?
Szerintem a vizuális ábrázolás mindig a mesélésről szól, történetet igyekszünk elmondani. Ha a valóság nyers ábrázolására törekednénk, az túlságosan bonyolult volna, ráadásul nem szemléltetné a folyamatokat. Mindig van egy szelekció. Ahogyan egy festő is mindig szelektál, amikor elhatározza, hogy milyen formákat jelenít meg a vásznon, milyen színeket használ. Amikor egy kutató vizualizál, akkor megfogalmazza, mi az üzenet, amelyet az anyagnak hordoznia kell. Ez sok szempontból meghatározza a formát.
Amikor ezek az elemek egy kiállítási térbe kerülnek, fontos, hogy a szemlélő értse, miről szólnak?
Mint kutató, ösztönösen azt felelném erre, hogy a
megértés az egyik legfontosabb része. Átadni azt a megértési folyamatot, amelyeket
mi ezeken a képeken keresztül szereztünk. Ugyanakkor egy múzeumban meg kell
tartani a távolságot, a felfedezés izgalmát, óvakodnék attól, hogy
szájbarágósan elmagyarázzuk a kiállított műveket. E között a két álláspont
között igyekszünk megtalálni a középutat. Kapaszkodókat adunk a látogatóknak,
hogy aki hajlandó rászánni az időt, elmélyedhessen a tartalmi részében. De ha először
úgy szeretne végigsétálni a kiállításon, hogy magába szívja az új formákat, azokat
a reprezentációs módokat, melyeket a hálózatok ránk kényszerítenek, akkor
megteheti tartalmi elmélyülés nélkül is.
Miért
érdemes óvakodni a részletes leírástól?
A művészetnek éppen az a szépsége, hogy kreativitásra
bíztat bennünket, teret ad a fantáziánknak. Múzeumlátogatóként próbáljuk
megfejteni a művekben rejlő üzeneteket, ennek a varázsától nem fosztanék meg
senkit.
Esztétikumként
is megállhatják a helyüket ezek az alkotások?
Bízom benne, hogy igen, és van egy nagyon sajátos és
konzisztens formai világuk. Ezek a művek rendelkeznek meta tartalommal is, amit
anélkül is élvezhetünk, hogy igazán mögéjük tekintenénk.
Huszonöt
év anyagából állították össze ezt a kiállítást. Mi alapján válogattak?
A munkák száma lehengerlő volt, még a kurátor számára is. Éppen ezért egy adott pillanatban úgy döntöttem, hogy már nem mutatok neki újabbakat. A múzeum tagoltságához igazítottuk a tartalmat: minden tér más-más sztorit mesél el – vizuális és tartalmi értelemben egyaránt. A legfontosabb cél számomra, hogy megmutassam a folyamatot: a vizuális nyelv kialakulását. Azt szeretném, ha a néző megértené, hogy huszonöt év alatt ez a vizuális nyelv miként alakult, hogyan gazdagodott. Átlagosan fél évig dolgozunk egy munkán, mire megjelenik a végső forma.
Mikor
érezte először, hogy kialakítottak egy vizuálisan jól működő világot?
Érdekes dolog, hogy 1995 óta ábrázoljuk a hálózatokat,
és az évek során különböző művészeti fórumok rendre kértek tőlünk munkákat. Mi
szívesen adtuk, vigyék, állítsák ki. Két évvel ezelőtt kértem meg az akkori
designeremet, összegezze, mi történt az elmúlt huszonöt évben. Mi is
megdöbbentünk, látva, hogy egy folyamaton mentünk végig. Mikor benne voltunk,
mindig csak a következő lépést láttuk előre. Öt évig éltem Budapesten, három
éve költöztem vissza Bostonba. A Magyarországon töltött évek alatt része voltam
a művészeti közösségnek, vásároltam is munkákat, kiállításokat szerveztem, és kicsit
beletanultam ennek a világnak a belső működésébe. Amikor ezzel a szemmel
áttekintettem az archív anyagot, engem is megdöbbentett, hogy a sok különálló
döntés egésszé állt össze.
Most
azt mondja, néhány éve lát igazán bele a művészeti életbe, holott eredetileg
szobrásznak készült, tehát Ön számára ez soha nem volt idegen terep.
Mindig is nagyon érdekelt a művészet. Valóban
szobrásznak tanultam, majd mikor egyetemi tanárrá váltam, akkor éltem a
lehetőséggel, hogy bejárhattam a művészeti tanszék óráira. Ez abban segített,
hogy kialakult egy esztétikai érzékem, és megértettem az alkotás létrejöttének
folyamatát. Ami az elmúlt tíz évben újdonságot jelentett számomra, az a szakma,
a művészet, mint intézmény megértése. Ebből alakult ki az a felismerés, hogy
amit mi csináltunk az elmúlt 25 év alatt, az itt otthonra lelhet.
A
művészet nem csak ekként van jelen a hálózatkutatásban. Egyik munkájukban a
művészek és intézmények közötti kapcsolatrendszert térképezték fel. Ez is
helyet kap a kiállításon.
Valóban. Négy éveigyekszünk felhasználni a
hálózatkutatás eszköztárát a művészet mint intézményrendszer feltérképezésére,
beleértve az összes kiállítást világszerte. A budapesti kiállítás számára elvállaltuk,
hogy ezt a kutatást elvégezzük a magyar művészeti életen belül is. Egy fantasztikusan
professzionális, önkéntes csapattal január óta feltérképeztük az elmúlt harminc
év összes magyar kiállítását, egy termet az ebből születő munkáknak szentelünk.
Hogyan
kell elképzelni a magyar művészeti élet hálózatáról készült alkotást? Ez egy
ábra vagy egy háromdimenziós szobor?
El kell menni, és meg kell nézni! Számos formátumot használunk. Ha a teljes képet meg akarjuk jeleníteni, arra a legjobb a virtuális valóság. De lesznek kétdimenziós ábrák és listák is. A formátumot mindig a gondolatvilághoz igazítjuk, megkeressük a legalkalmasabb anyagot es megjelenítés módot. Nagyon nehéz szavakkal leírni ezt a vizuális nyelvet, de ha valaki végigsétál a kiállításon, pontosan érteni fogja, miről van szó.
A kiállítás mennyire avatja be a látogatókat a hálózatkutatás világába?
Ez nem egy bevezető a hálózatkutatásba, ez egy
seregszemle, amely a Barabási Lab elmúlt évtizedeinek munkáiból ad ízelítőt.
Akit a hálózatkutatás érdekel, annak ajánlom figyelmébe az erről szóló
könyveimet. Biztos vagyok benne, hogy aki a könyvek olvasása után tér be a
kiállításra, annak különleges élmény lesz, mert látni fogja maga előtt, amit én
láttam azok megírásakor.
Mennyire
egyedi a vizuális világ, amit a Barabási Lab képvisel?
Szerintem a Labban az az egyedi, hogy együtt dolgoznak
a kutatók és a designerek. Azt nem mondanám, hogy mi vagyunk az egyedüliek,
akik megpróbáltak hálózatokat vizualizálni. Talán mi vagyunk az egyetlenek,
akik ezt kutattuk is, és a két folyamatot egyszerre, párhuzamosan vittük. De az
évek során számos rangos művész es designer nyúlt ehhez a vizuális nyelvhez, és
olykor-olykor egymástól kölcsönzünk elemeket, hogy megfelelően fejezhessük ki a
kutatásainkban felbukkanó gondolatokat.
A
világjárvány miatt a hálózatkutatás most sokak számára érdekes téma lett,
laikusok értekeznek erről. Ez előnyére vagy hátrányára válik a tudománynak?
Szerintem feltétlen előnyére. A pandémia miatt most mindenki egy picit hálózat epidemiológussá vált. Kontakt es szociális hálókról értekezünk vacsora közben, terjedési görbéket böngészünk az interneten, mindezek kirobbantak a laborból es beépültek a köztudatba.
A
kiállítás témái közé is bekerült a járványhelyzet.
Kétféleképpen is. Kialakítunk egy termet, amely egy
tíz évvel ezelőtti munkánkat mutatja be. Ebben mobiltelefonok segítségével
megjósoltuk, miként terjed majd egy járvány. Ma a pandémiás helyzetről keringő,
szemléltető ábrák jó része ezekre a vizuális alapokra épül. Egy másik terem az
orvosságokkal foglalkozik majd. A covid-19 idején a Harvardon vezettem egy nagy
csoportot, amellyel igyekeztünk megjósolni – majd kísérletekkel igazolni –,
hogy mely orvosságok hatásosak a betegek számára. Ebből kialakult egy lista a
potenciálisan jó orvosságokról. Ezeket egy lézergravírozott üvegkockában
jelenítjük majd meg a Dunára néző ablakban.
