A vizualitás mennyire meghatározó szegmense a hálózatkutatásnak?

Nagyon nehéz elképzelni a hálózatokat, ha nem látjuk őket. A tudomány számára is fontos, hogy értsük, átlássuk a belső struktúrájukat. Éppen ezért vállaltuk fel tudatosan, hogy nem elég a képletekre koncentrálni, hanem szükséges, hogy „életre keltsük” a hálózatokat.

Míg más területeken a vizuális ábrázolás olykor leegyszerűsítést jelent, a hálózatok esetében segít a bonyolult struktúrák megértésében?

Szerintem a vizuális ábrázolás mindig a mesélésről szól, történetet igyekszünk elmondani. Ha a valóság nyers ábrázolására törekednénk, az túlságosan bonyolult volna, ráadásul nem szemléltetné a folyamatokat. Mindig van egy szelekció. Ahogyan egy festő is mindig szelektál, amikor elhatározza, hogy milyen formákat jelenít meg a vásznon, milyen színeket használ. Amikor egy kutató vizualizál, akkor megfogalmazza, mi az üzenet, amelyet az anyagnak hordoznia kell. Ez sok szempontból meghatározza a formát.

Amikor ezek az elemek egy kiállítási térbe kerülnek, fontos, hogy a szemlélő értse, miről szólnak?

Mint kutató, ösztönösen azt felelném erre, hogy a megértés az egyik legfontosabb része. Átadni azt a megértési folyamatot, amelyeket mi ezeken a képeken keresztül szereztünk. Ugyanakkor egy múzeumban meg kell tartani a távolságot, a felfedezés izgalmát, óvakodnék attól, hogy szájbarágósan elmagyarázzuk a kiállított műveket. E között a két álláspont között igyekszünk megtalálni a középutat. Kapaszkodókat adunk a látogatóknak, hogy aki hajlandó rászánni az időt, elmélyedhessen a tartalmi részében. De ha először úgy szeretne végigsétálni a kiállításon, hogy magába szívja az új formákat, azokat a reprezentációs módokat, melyeket a hálózatok ránk kényszerítenek, akkor megteheti tartalmi elmélyülés nélkül is.

Miért érdemes óvakodni a részletes leírástól?

A művészetnek éppen az a szépsége, hogy kreativitásra bíztat bennünket, teret ad a fantáziánknak. Múzeumlátogatóként próbáljuk megfejteni a művekben rejlő üzeneteket, ennek a varázsától nem fosztanék meg senkit.

Esztétikumként is megállhatják a helyüket ezek az alkotások?

Bízom benne, hogy igen, és van egy nagyon sajátos és konzisztens formai világuk. Ezek a művek rendelkeznek meta tartalommal is, amit anélkül is élvezhetünk, hogy igazán mögéjük tekintenénk.

Huszonöt év anyagából állították össze ezt a kiállítást. Mi alapján válogattak?

A munkák száma lehengerlő volt, még a kurátor számára is. Éppen ezért egy adott pillanatban úgy döntöttem, hogy már nem mutatok neki újabbakat. A múzeum tagoltságához igazítottuk a tartalmat: minden tér más-más sztorit mesél el – vizuális és tartalmi értelemben egyaránt. A legfontosabb cél számomra, hogy megmutassam a folyamatot: a vizuális nyelv kialakulását. Azt szeretném, ha a néző megértené, hogy huszonöt év alatt ez a vizuális nyelv miként alakult, hogyan gazdagodott. Átlagosan fél évig dolgozunk egy munkán, mire megjelenik a végső forma.

Mikor érezte először, hogy kialakítottak egy vizuálisan jól működő világot?

Érdekes dolog, hogy 1995 óta ábrázoljuk a hálózatokat, és az évek során különböző művészeti fórumok rendre kértek tőlünk munkákat. Mi szívesen adtuk, vigyék, állítsák ki. Két évvel ezelőtt kértem meg az akkori designeremet, összegezze, mi történt az elmúlt huszonöt évben. Mi is megdöbbentünk, látva, hogy egy folyamaton mentünk végig. Mikor benne voltunk, mindig csak a következő lépést láttuk előre. Öt évig éltem Budapesten, három éve költöztem vissza Bostonba. A Magyarországon töltött évek alatt része voltam a művészeti közösségnek, vásároltam is munkákat, kiállításokat szerveztem, és kicsit beletanultam ennek a világnak a belső működésébe. Amikor ezzel a szemmel áttekintettem az archív anyagot, engem is megdöbbentett, hogy a sok különálló döntés egésszé állt össze.

Most azt mondja, néhány éve lát igazán bele a művészeti életbe, holott eredetileg szobrásznak készült, tehát Ön számára ez soha nem volt idegen terep.

Mindig is nagyon érdekelt a művészet. Valóban szobrásznak tanultam, majd mikor egyetemi tanárrá váltam, akkor éltem a lehetőséggel, hogy bejárhattam a művészeti tanszék óráira. Ez abban segített, hogy kialakult egy esztétikai érzékem, és megértettem az alkotás létrejöttének folyamatát. Ami az elmúlt tíz évben újdonságot jelentett számomra, az a szakma, a művészet, mint intézmény megértése. Ebből alakult ki az a felismerés, hogy amit mi csináltunk az elmúlt 25 év alatt, az itt otthonra lelhet.

A művészet nem csak ekként van jelen a hálózatkutatásban. Egyik munkájukban a művészek és intézmények közötti kapcsolatrendszert térképezték fel. Ez is helyet kap a kiállításon.

Valóban. Négy éveigyekszünk felhasználni a hálózatkutatás eszköztárát a művészet mint intézményrendszer feltérképezésére, beleértve az összes kiállítást világszerte. A budapesti kiállítás számára elvállaltuk, hogy ezt a kutatást elvégezzük a magyar művészeti életen belül is. Egy fantasztikusan professzionális, önkéntes csapattal január óta feltérképeztük az elmúlt harminc év összes magyar kiállítását, egy termet az ebből születő munkáknak szentelünk.

Hogyan kell elképzelni a magyar művészeti élet hálózatáról készült alkotást? Ez egy ábra vagy egy háromdimenziós szobor?

El kell menni, és meg kell nézni! Számos formátumot használunk. Ha a teljes képet meg akarjuk jeleníteni, arra a legjobb a virtuális valóság. De lesznek kétdimenziós ábrák és listák is. A formátumot mindig a gondolatvilághoz igazítjuk, megkeressük a legalkalmasabb anyagot es megjelenítés módot. Nagyon nehéz szavakkal leírni ezt a vizuális nyelvet, de ha valaki végigsétál a kiállításon, pontosan érteni fogja, miről van szó.

A kiállítás mennyire avatja be a látogatókat a hálózatkutatás világába?

Ez nem egy bevezető a hálózatkutatásba, ez egy seregszemle, amely a Barabási Lab elmúlt évtizedeinek munkáiból ad ízelítőt. Akit a hálózatkutatás érdekel, annak ajánlom figyelmébe az erről szóló könyveimet. Biztos vagyok benne, hogy aki a könyvek olvasása után tér be a kiállításra, annak különleges élmény lesz, mert látni fogja maga előtt, amit én láttam azok megírásakor.

Mennyire egyedi a vizuális világ, amit a Barabási Lab képvisel?

Szerintem a Labban az az egyedi, hogy együtt dolgoznak a kutatók és a designerek. Azt nem mondanám, hogy mi vagyunk az egyedüliek, akik megpróbáltak hálózatokat vizualizálni. Talán mi vagyunk az egyetlenek, akik ezt kutattuk is, és a két folyamatot egyszerre, párhuzamosan vittük. De az évek során számos rangos művész es designer nyúlt ehhez a vizuális nyelvhez, és olykor-olykor egymástól kölcsönzünk elemeket, hogy megfelelően fejezhessük ki a kutatásainkban felbukkanó gondolatokat.

A világjárvány miatt a hálózatkutatás most sokak számára érdekes téma lett, laikusok értekeznek erről. Ez előnyére vagy hátrányára válik a tudománynak?

Szerintem feltétlen előnyére. A pandémia miatt most mindenki egy picit hálózat epidemiológussá vált. Kontakt es szociális hálókról értekezünk vacsora közben, terjedési görbéket böngészünk az interneten, mindezek kirobbantak a laborból es beépültek a köztudatba.

Fotó forrása: Barabási Albert-László Facebook oldala

A kiállítás témái közé is bekerült a járványhelyzet.

Kétféleképpen is. Kialakítunk egy termet, amely egy tíz évvel ezelőtti munkánkat mutatja be. Ebben mobiltelefonok segítségével megjósoltuk, miként terjed majd egy járvány. Ma a pandémiás helyzetről keringő, szemléltető ábrák jó része ezekre a vizuális alapokra épül. Egy másik terem az orvosságokkal foglalkozik majd. A covid-19 idején a Harvardon vezettem egy nagy csoportot, amellyel igyekeztünk megjósolni – majd kísérletekkel igazolni –, hogy mely orvosságok hatásosak a betegek számára. Ebből kialakult egy lista a potenciálisan jó orvosságokról. Ezeket egy lézergravírozott üvegkockában jelenítjük majd meg a Dunára néző ablakban.