A sorozat készítése alapvetően különbözött a játékfilmétől, és nem csak az ütemezés volt feszesebb, különlegessége, hogy két rendező dolgozott együtt.
Folyamatosan egyeztettünk Zsomborral (Dyga Zsombor ? a szerk.) a film vizualitásáról, hiszen ha például ő rendezte a harmadik, én meg a negyedik részt, akkor tudnom kellett, hogy mind érzelmileg, mind a történetet tekintve mihez csatlakozom be. Nagyon élveztem ezt a csapatmunkát, hogy nem feltétlenül egyedül kellett meghoznom a meghatározó döntéseket, és mindig kaptam visszajelzést, mindig fel tudtam hívni valakit, hogy egyeztessünk. De nem csak Zsomborral, hanem az HBO-val is, nagyon magas sztenderdekkel dolgoznak ugyanis. Határozott elképzeléseik voltak arról, hogy mit szeretnének látni. Ráadásul ők azok, akik két éve minden nap ezzel a sorozattal kelnek és fekszenek, éppen ezért a munka elején sokkal mélyebben ismerték az anyagot, mint mi, a rendezők.
Zavart ez a kötöttség?
Egyáltalán nem. Egy játékfilmben eléggé egyedül van a rendező, ő adja meg a film arcát, csupán egy-két személy körül központosulnak a felelősségi körök. A Víkendben két producer volt mellettem, a főbb kérdésekben hárman egyeztetve döntöttünk. Ezzel szemben az HBO-nál már a kezdetektől egy csapat dolgozik a filmen, és minden egyes munkafázison belül több körben hozzáértők véleményezik az anyagot. Rendezőként így nem voltam ugyan annyira szabadjára engedve, de ezt pozitívumnak éltem meg, mert nyilván egy rendező sem tévedhetetlen. Az HBO-nál folyamatos interakció zajlott az írói csapat, az HBO részéről Krigler Gábor kreatív producer és köztünk, rendezők között.
Más különbséget nem igen találni a két produkció között, hiszen ma már a játékfilmek is olyan költségvetéssel dolgoznak, amiből le lehet azokat forgatni. És nem gondolnám, hogy olyan nagy különbség lenne a magyar és az HBO filmgyártása között, hiszen ugyanazok az emberek készítik őket, például ugyanaz a cég gyártotta a Víkendet, mint a Saul fiát.
Mi fogott meg a történetben?
Amikor először olvastam a forgatókönyvet, iszonyatosan rossz kedvem lett tőle. Nagyon hatott rám pontos megfigyelései miatt. Azokról a problémákról beszél ? habár senki nem szereti ezt kimondani ?, amik miatt elég nehéz harmonikusan élni ma ebben az országban, törvénytisztelőként megfelelő életszínvonalat biztosítani a családodnak. Mindezt kissé karikírozott helyzetben tálalja a sorozat, egy olyan család történetén keresztül mondja el, ahol a családfő évek óta apró-cseprő csalásokkal, stiklikkel kénytelen pénzhez jutni, miközben a család tagjai számos jelenetben a megzakkant társadalomról beszélgetnek. A valóságon alapul, de mégsem csupán egy krimibe hajló családi drámáról van szó.
Talán mindig is így volt, és tudom, az egész világon hasonló problémákkal küszködnek, de ettől még a társadalom tagjai nem ismerik, vagy elfelejtették a felelősségüket. Egyre ritkább, hogy nem érdekből cselekeszünk. Vannak persze kivételek, de ettől még érzek egyfajta értékválságot, egyfajta kábulatot, amelyben a régi sztenderdek, amiket anno még szüleink tanítottak meg, hogy mit szabad és mit nem, már nem működnek. Ha ő igen, akkor én miért nem ? mondhatjuk mindenre. Azt hisszük, ha behunyjuk a szemünket, nem történik semmi. Szomorú, de a saját mindennapjaimra is ráismertem. Hiszen ha későn fizeted be a gázszámládat, vagy helytelenül parkolsz, már akkor tartozol valakinek, vagy éppen megszeged a törvényt. Éppen ezért remélem, hogy lesz társadalmi visszhangja, hogy kellően provokatív a sorozat olyan kérdések felvetéséhez, melyekre ő maga sem tud választ adni.
Nem ígérkezik egy könnyed sorozatnak. Tudunk azért azonosulni a főszereplő családfővel?
Éppen ez a jó a történetben, hogy Attila, miközben keresi, és meg is találja a kiskapukat, nem rossz ember, csupán a családjáért küzd. Már az HBO részéről is határozott cél volt, hogy ne távolról, nagyítóüvegen keresztül nézzük ezeket az emberek, mi, a fedhetetlenek, és aztán majd véleményezzük, és megítéljük őket, hanem abszolút szerethető emberekként ábrázoljuk a Thuróczy Szabolcs által játszott figurát. Nyilván csúnya dolgokat követ el, de apaként azért küzd, hogy jó iskolába járathassanak a gyerekei, hogy normális házban lakhasson. Nem is csoda, hiszen a média azt üzeni, annyit érsz, amennyit megengedhetsz magadnak. A családfő is ezen dilemmázik, hogy visszamenjenek-e a 40 négyzetméteres lakótelepi lakásba, autó nélkül, vagy inkább nyel egy nagyot, és vár, hátha nem derülnek ki a disznóságok. Mindezt szerethető karaktereken keresztül mutatjuk be, akiknek nem a harácsolás a motivációjuk, hanem az, hogy fenntartsanak egy illúziót a boldogságukról és a sikerről. Emiatt pedig nemcsak magukat, de egymást is hazugságokba hajszolják. Számomra egyébként érdekes kérdés, hogy ha bármelyikünk életéből hiányoznának ezek a hazugságok, akkor mi a tartaná mozgásban az embereket. Ezen sokat gondolkodom, és nem tudom rá a választ.
A nemrég megjelent könyv, a Holtverseny megfilmesítése kapcsán ? hiszen te kezdtél bele a forgatókönyvírásba ?, került szóba ugyanez a kérdéskör.
A könyv iszonyatosan szuggesztíven és egyértelműen mutatja be a problémát, főleg annak a társadalmi csoportnak, generációnak a szemszögéből, akik a legkiszolgáltatottabbak. A felnőni akaró kamaszt elkezdi érdekelni a szexualitás, a másik nem, izgatják a kapcsolatok, a begőzölés, miközben nem lát jó példákat, mert a fater ugyanakkora mocsok, mint ő. Senki nem szól rá a hülyeségeiért, mert az apja befolyásos ember a városban. Amerikában Bret Easton Ellis írt hasonló történeteket azokról a fiatalokról, akik bármit megtehetnek, mert hiányzik belülről a szenzor, a kapcsoló, mert a visszajelzések folyamatosan arról árulkodnak, hogy még ezt is és ezt is megtehetik, következmények nélkül. Így magukat hergelik bele még nagyobb hibákba. A Magyarországon is igen jelentős problémát Totth Benedek író nagyon empatikusan közelíti meg a szokásos nyomasztó hangvétel helyett. Könyvében a fiatalok az áldozatok, akik úgy nőnek fel, hogy az egész életük csalódások sorozata, ami az agresszió melegágya, és tanult eszközök hiányában a legkisebb konfliktusukat sem tudják tettlegesség nélkül megoldani.
Olvasás közben rögtön a filmes megvalósítás jár a fejedben?
Alapvetően hangulatok ugranak be, és talán jobban látom vizuálisan a történetet, mint mások, ebben az esetben például már a könyv olvasása közben azon törtem a fejem, hogy a végkifejlet nagyon egyszerű, riasztó motivációját hogyan tudnám vászonra vinni. Bizonyos jelenetek elindítanak asszociációkat, de alapvetően nem rendezősködöm olvasás közben, nincs rá idő.
Éppen az Aranyélet vágására sietsz. Az egészestét filmeknek, vagy a sorozatoknak szorosabb a vége?
Egy sorozat forgatásakor már tudjuk, mikor szeretnék műsorra tűzni azt. Az HBO-nál ez különösen igaz, mert már a forgatás elejére összeállt a timing, ami szerint november elején úgy kell elindulnia a sorozatnak, hogy minden epizód be van fejezve. A vágás után még jó másfél hónapnyi munkánk van a részekkel, amikor a fényelés, a hangkeverés zajlik, és alá pakoljuk a zenét. Ezért kellett szinte már a forgatással párhuzamosan elkezdeni a vágást.
Mikor csöppentél bele a munkába?
Március közepén hívtak fel először, majd a forgatás maga április közepén indult, és jó három és fél hónapig tartott. Az én három részemet szeptember végéig kellett összevágva leadnom, az ezt követő munkával azonban már kevesebb dolgom van, azt a hozzáértő szakemberek végzik, nekem csak meg kell néznem, hozzászólnom, véleményeznem az epizódokat. Időjárási okok és technikai nehézségek miatt elhúzódott viszont a szeptemberben bemutatott játékfilm, a Víkend forgatása, csaknem egy év telt el az első és az utolsó forgatási nap között. Szerencsésebb, ha gyorsabban pörög a munka, mert akkor arra az egy feladatra mindenki jobban tudja koncentrálni az energiáit. Mivel viszont ilyen hosszúra nyúlt a forgatás, a munkatársak a film vágásával és utómunkájával párhuzamosan már a következő projektjükön dolgoztak.
Milyen, amikor nem csak a saját elképzeléseidet kell megvalósítani?
Abszolút tapasztalatszerzésként is fogtam fel az Aranyélet forgatását, ahogy minden forgatást is megélek. Az elején ugyan kész koncepcióval állok elő, a forgatás során azonban rájövök, hogy mindig van mit tanulni, fejlődni. Éppen ezért tudok rácsodálkozni a dolgokra, és ezt kifejezetten szeretem ebben a munkában. Arra emlékeztet, hogy ne elégedjek meg magammal, soha ne dőljek kényelmesen hátra a székemben. Természetesen az évekkel egyre magabiztosabb vagyok, egyre jobban el tudom képzelni a jeleneteket, és így könnyebben dolgozom előre, mint néhány évvel ezelőtt. De mindig adódik egy-egy újabb olyan szituáció, amiből tanulhatok. Nagyon örültem annak például, amikor Zsombor egy viszonylag bonyolult autózásos jelenetet forgatott, kimehettem a forgatásra, és figyelhettem a munkát.Korábban én nekem soha nem kellett ekkora léptékű dolgot csinálnom, itt pedig élőben láttam, miként kell működtetni ilyen esetkeben a hatalmas stábot, az asszisztenciát, hogy közben egy két kilométeres szakaszt az összes keresztutcájával együtt lezárunk.
Mindent előre megtervezel?
? és aztán baromi nyitottan figyeled, hogy mi jön közbe, mi az, amit az anyagi lehetőségek akadályoznak, és mi van, ha a vihar, ami ott jön, lecsap. Vagy amikor a színész csinál olyat, amit nem is gondoltál volna. Be kell engedni a véletleneket. Ha a 110 fős csapat kellően motivált, és kellően magának érzi a produkciót, azon túl, hogy elvégzi a munkáját, rengeteg plusz energiát, kreativitást belead, és ezzel tovább emeli a film színvonalát. Neked nincs más dolgod, minthogy észrevedd ezeket az ajándékokat, amiket a stábtól kapsz. Engem Grunwalsky Ferenc, aki az osztályfőnököm és a mesterem volt a főiskolán arra tanított, hogy a forgatást nem lehet egy elefántcsonttoronyból levezényelni. De nem ez az egyetlen járható út. Minden rendező más, de én nem tudok úgy dolgozni, hogy minden hatalmi szóval legyen eldöntve. Más meg ebben hisz. Az biztos, iszonyatosan szigorúan veszik a megrendelők a timingokat, ma már senki nem engedheti meg a luxust, hogy egy vihar miatt ne forgasson. Vagy felveszed és meglátod, hogy látszik-e az eső, vagy átvariálod a szituációt. Ez a fajta rugalmasság elengedhetetlen.
Hogyan egyeztettétek Zsomborral az Aranyélet forgatása közben a munkát?
Szerencsére hasonló a hozzáállásunk, nagyon könnyen megtaláltuk a közös hangot. Nyilván a casting közösen született meg az HBO-val, az egységes vizuális koncepcióban pedig lefektettünk olyan alapelveket, amelyeket mind a ketten, sőt a látványtervező Hujber Balázs és Marosi Gábor operatőr is elfogadott. Például, hogy milyen legyen a budai hegyekben forgatott jelenetek színvilága, hogy miként változik ez azzal, hogy bemegyünk a városba, vagy éppen ki a külvárosba. Az elején Zsombor elmondta, szeretné, ha nagyon sokat mozogna a kamera, mintha folyamatosan pásztázna ebben a világban. Én meg javasoltam, hogy menjünk közel az emberekhez, és vegyünk fel szűk közeliket is az emberek reakcióiról. Anélkül egyeztünk meg ezekben, és tettünk eleget a másik kérésének, hogy elvesztettünk volna valamit.
Szerencsére Zsombor, meg én is sokat dolgoztunk asszisztensként. Hatalmas fegyvertényt jelentett ez számunkra, belülről értettük, éreztük, hogy mi történik. Asszisztensként megtanultuk, hogy egy adott beállítást mennyi ideig tart előkészíteni.
Szeptemberben került a mozikba a Víkend című filmed, melyben Gryllus Dorka, Lengyel Tamás, Simon Kornél, játszották a főszerepeket. Hogyan telt a forgatás ilyen nagynevű színészek mellett?
Nyilván azért híresek ők, mert tehetségesek, amit több esetben bizonyítottak, de egyébként nem az számít, hogy valaki mennyire ismert, hanem hogy az adott szerepre ő legyen a legalkalmasabb. Amikor Dorkát felkértük erre a szerepre, rajta kívül még 20 más színésznővel ? akik ugyanolyan ragyogó tehetségek, mint ő ? készítettünk próbaelvételeket. Minden egyes karakter rendelkezik ugyanis egy olyan plusszal, amit az adott színész ad hozzá. A próbafelvétel arra is szolgál, hogy megnézzem, ha belebújik valaki ennek a karakternek a bőrébe, milyen interakciót vált ki belőle, mennyire inspirálja a színészt, és a színész mit ad hozzá a karakterhez. És amikor azt érzem, hogy ez most több lett, mint amit elképzeltem, vagy egyben van a karakter, akkor azt az embert kérjük fel a szerepre. Örülök, hogy jó színészekkel dolgozhattam, de Orbán Levente, aki kevésbé ismert színész, mert egy kis székelyudvarhelyi társulatban játszik, nálunk pedig egy erdélyi legényt alakít, abszolút egyenrangú, mert ugyanolyan jól megállja a helyét a szerepében, mint az ismertebbek.
Az elhúzódó forgatás és munka bizonyára megviselte a színészeket.
Iszonyatosan megerőltető dolguk van a színészeknek. Miután egy órán át világítunk be egy jelenetet, majd harmadjára nem sikerül tökéletesen megcsinálni, amit kér a rendező, már mindenki sziszeg és feszült, mert haladni kellene. Miközben ők vannak a képernyőn és őket fényképezzük le. Azonos minőséget kell nyújtaniuk, még akkor is, ha egy-egy jelenet kétórás felvételei közötti egy órát öltözéssel, sminkkel és szövegtanulással kell tölteniük. Ezek a színészek azért nagy színészek, mert ilyen körülmények között is nagyon precízen dolgoznak. Tavaly a Vígszínházban nyolc fantasztikus színésznővel dolgozhattam a Fátyol nélkül című darab rendezésekor, és mindenki magának érezte az anyagot, iszonyatosan beleadták magukat. A rendező dolga, hogy a színész biztonságban érezze magát, még akkor is, ha nem az előnyös oldalát kell megmutatnia. Mint Ónodi Eszternek az Aranyéletben, amiben le kellett csupaszítania magát és kevésbé szimpatikus jellemvonásait megmutatnia. Ehhez elszántság, bátorság és alázat kell. Hatalmas élmény, ha ez sikerül, mert ebből én is nagyon sokat tanulok.
Fotó:Csákvári Zsigmond
