Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy Lőrincze Lajosnak a nyelvművelő rádiós ötpercesei legalább annyira ismertek, mint Örkény egyperces novellái. Gyermekkoromban sokszor a nagyszüleimnél nyaraltam, és jól emlékszem, hogy a rádióban a déli harangszó után mindig felhangzott: „Édes anyanyelvünk. Lőrincze Lajos műsora”. Több anekdota is fennmaradt vele kapcsolatosan, egy nyíregyházit hadd idézzek fel! Egy alkalommal a magyar nyelv hetén Lőrincze Lajos a Húsipari Vállalatnál tartott előadást. Néhány diák azonban elkésett, és lihegve kérdezte a portástól: – Itt van már Lőrincze Lajos? Mire a kapuőr így kérdezett vissza: – A csontozóban vagy a füstölőben dolgozik? Bár csak egyszer találkoztam a közismert és közkedvelt nyelvművelővel, mégis naponta magam előtt látom. Egyrészt oly módon, hogy mint tudományos ismeretterjesztő, nyelvész továbbviszem az örökségét, másrészt pedig úgy, hogy nap mint nap az íróasztalom fölé pillantva a róla készült réz dombormű eszembe juttatja személyiségét, ugyanis a 2003-ban elnyert Lőrincze-díjam őt ábrázolja.
A nyolcvanas évek végén Sándor György humorista a nyíregyházi tanárképző főiskolán járt, és azt kérdezte a hallgatóktól: Maguk is itt bachátkoztak a nyelvészettel? Ezzel humorosan utalt Bachát László szigorára. Tudnivaló volt az, hogy a „sokat adok, de sokat is követelek” elvet követte, és az is, hogy világos, érthető magyarázata mindezt megalapozta. A Bachát-szigorlat Nyíregyházán fogalom volt.
Grétsy László az ismertségét, népszerűségét tekintve a nyelvművelés Puskás Öcsije. Ezt elsősorban a Magyarán szólva rádiós sorozatának, főként pedig a televízióban a Vágó Istvánnal vezetett, Álljunk meg egy szóra! című műsorának köszönheti. Azonban korántsem emiatt a példaképem, hiszen a népszerűség számára is csupán azt jelenti, hogy lehet népszerűsíteni az anyanyelvi ismeretet, megszerettetni a magyar nyelvtant. Azért tisztelem és becsülöm, mert a szakmai alázat, a biztos és mély tudás a szerénységgel párosul egyéniségében. Kutatói pályáját itt nyilván nem mutatom be, azonban arra, hogy az anyanyelvi játékok a szívügye, egy példát hozok. Az egyik interjúban a következő kérdést tették fel neki: „Mi a kedvenc szava?” Íme, a válasz: „Ha egy fémiparral, szereléssel is foglalkozó cégnek saját ovija is van, az nem más, mint: vasszervízóvoda. Ebben a szóban négy nyelven is benne van a ’víz’ szó: magyarul a közepén, az elejét fonetikusan kiejtve németül (vasszer), a végén lengyelül (voda), a középtáji hosszú »ó« pedig franciául jelent ’víz’-et, ha helyesen ejtjük ki, mert ők úgy írják le, hogy »eau«. Hát nem nagyszerű?”
Annak ellenére, hogy csak egyetlen egy alkalommal találkoztam Szépe Györggyel, példaképemnek tekintem. Nyíregyházán, egy konferencián ismerhettem meg, és egyértelmű volt számomra: nemcsak kitűnő nyelvész, hanem elegáns, kifinomult és megnyerő tulajdonságainak köszönhetően igazi tudományszervező is. Nagyon sok diák, hallgató mentora volt, mint később megtudtam, és mindezt a munkáját diplomáciai érzékenységgel végezte, így egyben kultúrdiplomataként is jelentőset alkotott. Egy kollégája így vallott róla: „Szeretett beszélgetni, és szerettek vele társalogni. Akivel leült, érezhette: most rá és csak rá figyelnek. Mindig mindenkiről tudta: mikor, milyen körülmények között találkoztak először. Az oldott elegancia és a puritán református kötelességtudat egyaránt jellemezte. A doktori védések eredményhirdetéseit általában így kezdte: »A gyülekezet feláll.« A komolyság és az irónia sajátosan keveredett egyedi stílusában.” Egy konferencia szervezésével megbízott kollégának mondta egyszer: „Te csak sétálj pipázva a folyosón, hadd lássa mindenki: rendben van minden!”
Sebestyén Árpád igazi tanáregyéniség volt, kitűnő előadó, olyan nyelvészprofesszor, aki szenvedélyesen szerette munkáját. Jómagam többször lehettem a közelében, hiszen tanított a debreceni egyetemen, a kisdoktori disszertációm témavezetője volt, majd egy évig dolgozhattam is vele együtt, és nagyon sok előadásának hallgatója lehettem. Nyelvi ismeretterjesztő tevékenysége kiemelkedő volt. A Tudományos Ismeretterjesztő Társaságnak hosszú évekig tevékeny tagja volt, számtalan előadást tartott a magyar nyelv heti rendezvényeken. Ezenkívül a Hajdú-bihari Napló nyelvművelési rovatának vezetője is volt. Előadásai és a helyi sajtóban megjelent cikkei szellemesek, frappánsak. Egy nyelvi helytelenségről így szólt: „Ezt azonban aligha írhatjuk a nyelvi műveltség diadalának aranykönyvébe.” Egy másik nyelvművelő írásában pedig emlékeztet gyerekkori viccére, amelyet a túlzottan logikus nyelvhasználókra mondtak: „– Mi lenne a pályaudvar logikus neve? – Sintér! – És hogyan nevezhetnénk el a sintért? – Harapófogó!” Ezt követeően így fogalmazott: „S ha minden nyelvművelő tanács eredménytelen, akkor is van remény: Bízzunk benne, hogy nem szél ellen fütyülünk. Vagy abban, hogy egyszer megfordul a szél.”
Szilágyi Ferencet nevezhetjük a nyelvészeti regények szerzőjének. Két efféle ismeretterjesztő művet írt: a Magyar mondat regénye és a Magyar szókincs regénye címűt. Sokoldalúságát bizonyítja, hogy munka közben a versírással, a szépirodalommal sem hagyott fel egészen. Napi tíz-tizenkét órányi könyvtári, filológiai munka közben, annak röpke szüneteiben pihentetőül hosszabb-rövidebb epigrammákat írt, elsősorban a hivatásához kapcsolódó régebbi magyar irodalom íróiról, költőiről. 1990-ben jelent meg Kazinczy szellemének ajánlva Csalánok és ibolyák című epigrammagyűjteménye. Íme, egy ezek közül, a címe: Herder jóslatára. „Megmondá Herder, ez a nyelv nem messzire nyergel: / sorsa korántsem örök, elnyeli szláv s a török. / – Kelj föl, uram, Herder, borus álmod messzire verd el: / él haza, nyelv ugyebár mégse nyelé le tatár!
A képen Grétsy László nyelvész, a nyelvművelés kiemelkedő alakja, budapesti otthonában 2020-ban. Fotó: Cseke Csilla / MTI
