Szárnysötét, Tojáséj, Liliomszörny, Remetebál, Sugárpehely, Királyország, Űrgyűjtemény, Bánatszanatórium, Tyúkszemtanú, Körülálltalak, Tettbimbó, Szakállszentpéter, Oldalszem, Világocska, Jégfény, Merj!, Fényőrlő, Bűnbimbó, Emlékezzünk!
Elöljáróban annyit meg kell jegyezni, hogy Weöres Sándor sokat kísérletezett a magyar nyelv lehetőségeivel. A Tojáséj tehát nem a vers címe, hanem maga a vers. Vélhetőleg a magyar irodalom egyik legrövidebb költeménye. Tehát a cím és a vers egy és ugyanazon kifejezés. Az egyszavasokat, különös tekintettel a Tojáséjre, a következő szempontok alapján lehet bemutatni: stilisztikai, jelentéstani és grammatikai.
Stilisztikai szempontból ezek az egyszavasok mind hapax legomenonok, azaz olyan kifejezések, amelyekre csak egyetlen példa akad valamely nyelv irodalmában. A hapax legomenon görög kifejezés, szó szerinti jelentése ’egyszer olvasott’, ’egyszer mondott’. Tágabb értelemben neologizmusnak is tekinthető ezeknek a verseknek a nagy többsége. Egy általam felvázolt neologizmusrendszerben a gyakoriságuk alapján alkalmi vagy egyszeri neologizmusoknak, a létrejöttük célja szempontjából stilisztikai neologizmusoknak tekinthetők. Azok a kifejezések sorolhatók ide, amelyek nem kerülnek be a nemzeti nyelv szókészletébe, a pillanatnyi tartalmi és stiláris szükségesség hozza létre őket. Az expresszivitás érdekében megalkotott költői, írói szóalakok; megalkotásukkor a cél az egyediség, az egyszeriség, a szuggesztív kifejezésmód, ritkán a meghökkentés. Nyilvánvaló, hogy egyéni alkotások, az őket létrehozó írón, költőn kívül más nem használja, így nagyon jellemzőek az egyéni stílusra. A kifejezendő tartalmat szemléletesebben, erőteljesebben éreztetik meg, és elmélyítik az érzelmi hatást.
Jelentéstani szempontból ezekre a hapaxokra, illetve a stilisztikai neologizmusokra az jellemző, hogy szövegkörnyezet nélkül a jelentésük igen képlékeny, sokrétű, értelmezésük egyénenként változó, hiszen a szót, esetünkben az egyszavas verset olvasó egyén teljes szociokulturális háttere szerepet játszik a jelentésmegadásban. Megjegyezhetjük, hogy a magyar irodalom legismertebb hapaxa a rőzse-dalok (Ady Endre: Párisban járt az ősz) és a sárkányfog-vetemény (Vörösmarty Mihály: Az emberek).
Hogy kiben milyen asszociációt indít el az egyszavas vers, milyen jelentésmező adja az interpretációja alapját, az az úgynevezett fürtábra elkészítésével, illetve elkészíttetésével mérhető fel. Az elemzések eszköze – természetesen – az asszociáció. Ha valaki a Tojáséjről gondolkodik, nagyon sok minden jut eszébe. Három megkérdezett személy a következő asszociációs tartalmakat adta meg: 1. bezártság, sötétség, tökéletes forma, ellipszis, univerzum; 2. félelem, törékeny álmok, ridegség, holdfény, pókháló; 3. halk nesz, új élet, játékosság, görgetés, puhaság. Az értelmezések között nagy különbségek felfedezhetők fel. Ugyanilyen asszociációs „próba” nemcsak szavakkal, hanem képzőművészeti alkotásokkal is elvégeztethető.
Viszonylag egyértelműen megragadható a Remetebál és a Liliomszörny vers: ezek olyan szóösszetételek, amelyeknek tagjai, az előtag és az utótag együttesen paradoxont, oximoront, azaz egymást kizáró ellentétet alkot. Lehetetlent kifejező szóösszetételek. Például Remetebál nem lehet, hiszen a remeték egyedül élnek valahol a természetben, elkülönülve a világtól, lemondva mindenféle szórakozásról. Nyilvánvaló, hogy nem rendeznek bált. A Liliomszörny is hasonló képes képtelenség. Képes, mert rögtön elképzelünk egy szép fehér liliomot, amely egyben a szüzességnek, tisztaságnak, bájnak a jelképe, de képtelenség, mert sehogyan sem lehet szörny.
Weöres Sándor egysorosának, a Tojáséjnek törékeny szépségét Gerliczki András is bemutatta: „Talán a legrövidebb magyar vers, címe sincsen, csak törékeny teste. Ha kimondom, mindenki hallja a »h«-t. Pedig az nincsen. Innen bentről embrió álma, első ébredés előtti éj. Költésláz, testmeleg mindenség, fészekre boruló pihetollak. A kotlós elszánt ragaszkodása. Feltétlen hűség. Fekete öntudatlanság itt belül.”
Grammatikai szempontból megvizsgálva a Tojáséjt, ahogy már Gerliczki is említette, gyaníthatjuk egy h hangzó, illetve betű eltűnését. Ha ez így van, a szó, azaz a vers szándékos szóferdítéssel keletkezett, amely egy ritkább szóalkotási mód, és napjainkban elsősorban a sajtónyelvben találkozhatunk vele. Az így létrehozott kifejezés hatása az eredeti és az elferdített kifejezés jelentésének összekapcsolódása, összevibrálása által teremtődik meg. Például: számítástechnika ‒ ámítástechnika, bizonyítvány ‒ bizony hitvány stb.
Némiképp erre utal Schein Gábor műelemzése is: „Weöres Sándor egysoros versei közül az egyik a Tojáséj. Ennyi a teljes vers. […] Értelmezhetőségének feltétele, hogy a kép létrejöttéről gondolkodjunk, magáról a nyelvről tehát, arról a hihetetlen sebességű kereszteződésről, amely a tojás és az éjszaka képzetét a nyelv történetében először állította ilyen, minden háttérről leválasztott kapcsolatba, ráadásul úgy, hogy az így létrejött szó tulajdonképpen már benne volt egy hétköznapi másik szóban, a tojáshéj-ban, amelyből önmaga materialitására utalva, egy betű, egy több nyelvben hangtalan hangot jelölő betű kiejtésével, nem nyom nélküli kitörlésével íródott le, mintegy önmaga születését, tojáshéjból való kilépését anyagszerűen bemutatva.”
A fent bemutatott egysorosak elemzései elvégeztethetők a diákokkal, hallgatókkal, ez a fantáziájukat és a kreativitásukat is jelzi, ugyanakkor némileg személyiségük megismeréséhez is hozzásegít. Ezenkívül a diákok közelebb kerülnek a versekhez, és elemzési hozzáállásuk javul.
A képen Weöres Sándor költő, az Esztergom-Előhegyen álló Babits-villa Nyugat folyóiratot ábrázoló falrajza előtt 1966-ban. Fotó: Szebellédy Géza / MTI
