Egy szó mint száz: Weöres-versek egy szóban

Szárnysötét, Tojáséj, Liliomszörny, Remetebál, Sugárpehely, Királyország, Űrgyűjtemény, Bánatszanatórium, Tyúkszemtanú, Körülálltalak, Tettbimbó, Szakállszentpéter, Oldalszem, Világocska, Jégfény, Merj!, Fényőrlő, Bűnbimbó, Emlékezzünk!

Elöljáróban annyit meg kell jegyezni, hogy Weöres Sándor sokat kísérletezett a magyar nyelv lehetőségeivel. A Tojáséj tehát nem a vers címe, hanem maga a vers. Vélhetőleg a magyar irodalom egyik legrövidebb költeménye. Tehát a cím és a vers egy és ugyanazon kifejezés. Az egyszavasokat, különös tekintettel a Tojáséjre, a következő szempontok alapján lehet bemutatni: stilisztikai, jelentéstani és grammatikai.

Stilisztikai szempontból ezek az egyszavasok mind hapax legomenonok, azaz olyan kifejezések, amelyekre csak egyetlen példa akad valamely nyelv irodalmában. A hapax legomenon görög kifejezés, szó szerinti jelentése ’egyszer olvasott’, ’egyszer mondott’. Tágabb értelemben neologizmusnak is tekinthető ezeknek a verseknek a nagy többsége. Egy általam felvázolt neologizmusrendszerben a gyakoriságuk alapján alkalmi vagy egyszeri neologizmusoknak, a létrejöttük célja szempontjából stilisztikai neologizmusoknak tekinthetők. Azok a kifejezések sorolhatók ide, amelyek nem kerülnek be a nemzeti nyelv szókészletébe, a pillanatnyi tartalmi és stiláris szükségesség hozza létre őket. Az expresszivitás érdekében megalkotott költői, írói szóalakok; megalkotásukkor a cél az egyediség, az egyszeriség, a szuggesztív kifejezésmód, ritkán a meghökkentés. Nyilvánvaló, hogy egyéni alkotások, az őket létrehozó írón, költőn kívül más nem használja, így nagyon jellemzőek az egyéni stílusra. A kifejezendő tartalmat szemléletesebben, erőteljesebben éreztetik meg, és elmélyítik az érzelmi hatást.

Jelentéstani szempontból ezekre a hapaxokra, illetve a stilisztikai neologizmusokra az jellemző, hogy szövegkörnyezet nélkül a jelentésük igen képlékeny, sokrétű, értelmezésük egyénenként változó, hiszen a szót, esetünkben az egyszavas verset olvasó egyén teljes szociokulturális háttere szerepet játszik a jelentésmegadásban. Megjegyezhetjük, hogy a magyar irodalom legismertebb hapaxa a rőzse-dalok (Ady Endre: Párisban járt az ősz) és a sárkányfog-vetemény (Vörösmarty Mihály: Az emberek).

Hogy kiben milyen asszociációt indít el az egyszavas vers, milyen jelentésmező adja az interpretációja alapját, az az úgynevezett fürtábra elkészítésével, illetve elkészíttetésével mérhető fel. Az elemzések eszköze – természetesen – az asszociáció. Ha valaki a Tojáséjről gondolkodik, nagyon sok minden jut eszébe. Három megkérdezett személy a következő asszociációs tartalmakat adta meg: 1. bezártság, sötétség, tökéletes forma, ellipszis, univerzum; 2. félelem, törékeny álmok, ridegség, holdfény, pókháló; 3. halk nesz, új élet, játékosság, görgetés, puhaság. Az értelmezések között nagy különbségek felfedezhetők fel. Ugyanilyen asszociációs „próba” nemcsak szavakkal, hanem képzőművészeti alkotásokkal is elvégeztethető.

Viszonylag egyértelműen megragadható a Remetebál és a Liliomszörny vers: ezek olyan szóösszetételek, amelyeknek tagjai, az előtag és az utótag együttesen paradoxont, oximoront, azaz egymást kizáró ellentétet alkot. Lehetetlent kifejező szóösszetételek. Például Remetebál nem lehet, hiszen a remeték egyedül élnek valahol a természetben, elkülönülve a világtól, lemondva mindenféle szórakozásról. Nyilvánvaló, hogy nem rendeznek bált. A Liliomszörny is hasonló képes képtelenség. Képes, mert rögtön elképzelünk egy szép fehér liliomot, amely egyben a szüzességnek, tisztaságnak, bájnak a jelképe, de képtelenség, mert sehogyan sem lehet szörny.

Weöres Sándor egysorosának, a Tojáséjnek törékeny szépségét Gerliczki András is bemutatta: „Talán a legrövidebb magyar vers, címe sincsen, csak törékeny teste. Ha kimondom, mindenki hallja a »h«-t. Pedig az nincsen. Innen bentről embrió álma, első ébredés előtti éj. Költésláz, testmeleg mindenség, fészekre boruló pihetollak. A kotlós elszánt ragaszkodása. Feltétlen hűség. Fekete öntudatlanság itt belül.”

Grammatikai szempontból megvizsgálva a Tojáséjt, ahogy már Gerliczki is említette, gyaníthatjuk egy h hangzó, illetve betű eltűnését. Ha ez így van, a szó, azaz a vers szándékos szóferdítéssel keletkezett, amely egy ritkább szóalkotási mód, és napjainkban elsősorban a sajtónyelvben találkozhatunk vele. Az így létrehozott kifejezés hatása az eredeti és az elferdített kifejezés jelentésének összekapcsolódása, összevibrálása által teremtődik meg. Például: számítástechnika ‒ ámítástechnika, bizonyítvány ‒ bizony hitvány stb.

Némiképp erre utal Schein Gábor műelemzése is: „Weöres Sándor egysoros versei közül az egyik a Tojáséj. Ennyi a teljes vers. […] Értelmezhetőségének feltétele, hogy a kép létrejöttéről gondolkodjunk, magáról a nyelvről tehát, arról a hihetetlen sebességű kereszteződésről, amely a tojás és az éjszaka képzetét a nyelv történetében először állította ilyen, minden háttérről leválasztott kapcsolatba, ráadásul úgy, hogy az így létrejött szó tulajdonképpen már benne volt egy hétköznapi másik szóban, a tojáshéj-ban, amelyből önmaga materialitására utalva, egy betű, egy több nyelvben hangtalan hangot jelölő betű kiejtésével, nem nyom nélküli kitörlésével íródott le, mintegy önmaga születését, tojáshéjból való kilépését anyagszerűen bemutatva.”

A fent bemutatott egysorosak elemzései elvégeztethetők a diákokkal, hallgatókkal, ez a fantáziájukat és a kreativitásukat is jelzi, ugyanakkor némileg személyiségük megismeréséhez is hozzásegít. Ezenkívül a diákok közelebb kerülnek a versekhez, és elemzési hozzáállásuk javul.

A képen Weöres Sándor költő, az Esztergom-Előhegyen álló Babits-villa Nyugat folyóiratot ábrázoló falrajza előtt 1966-ban. Fotó: Szebellédy Géza / MTI