A Szolnoki Művésztelep legutóbb Szentendrére látogatott Helyszellem című tárlatával, amely a két város különleges kapcsolatát igyekszik szimbolizálni. Ön hogyan készült a kiállításra?
Igyekeztem olyan munkákat vállalni, amelyek egyrészt reprezentálják azt, hogy a kisplasztikáktól kezdődően egészen a monumentális alakzatokig, a szobrászat minden szegmensével foglalkozom. Aba-Novák Vilmosra azért esett a választásom, mert a két világháború közti időszakban Szolnok környékének egyik legmeghatározóbb személyisége volt. Most éppen az ő szobrán dolgozom, amely ez év augusztusában kerül avatásra, 3,5 méteres magasságban. Azt gondolom, hogy egy szobrásznak mindig az a legkedvesebb gyermeke, amin éppen dolgozik. A nagy méretű szobraimat technikai okok miatt ritkán tudom kiállítani, de most itt a MANK Galéria kertjében megragadtuk a lehetőséget.
Mit tudna elmondani a Szolnoki Művésztelep aktuális feladatairól?
Szerencsés helyzetben vagyok, mert Szolnokon születtem. 12 év budapesti művészeti tanulmány után nem kellett sokat dolgoznom azon, hogy nekem Szolnokon van a helyem, alig vártam, hogy visszakerüljek a művésztelepre. Tudtam, hogy az a generáció, amellyel én egy kicsit megfiatalítottam a helyszínt, egy nagy misszió elé néz, hiszen akkor még léteztek lakhatatlanná nyilvánított blokkok is. Saját felelősségre kellett használnom a műtermet, de ennek is megvolt a maga varázsa. A művésztelep 100. évfordulójára alakult újra. Ahogyan az ?50-es években megszűnt, ugyanazzal az alapszabállyal terveztünk mindent újra, immáron a 13. éve, azóta is lelkesen folytatjuk a munkát. A szakmai feladatokat közművelődési megállapodás keretében látjuk el. Vannak, akik állandó jelleggel nálunk dolgoznak, mint Verebes György, a művésztelep vezetője, de számos irodista és közmunkás is segíti a munkánkat. Minden konstrukciót felhasználunk ahhoz, hogy megmutatkozhassunk, hiszen nagyon sok rendezvényünk van, és az ország egyik legnagyobb kiállítóhelyévé váltunk.
Mennyire eleven a közösségi élet?
A közösségi élet is jó, literes bográcsokban olykor száz embert vendégelünk meg, és hajnalig tartó zenéléseket és beszélgetéseket is szoktunk tartani. Egy valódi összekovácsolódott társaság éli itt a mindennapjait. A város vezetésétől is megkapjuk a respektációt, mivel nagyon sok fiatalt vonzunk be a művészeti életbe, amihez megfelelő szellemi hátteret is kapnak. Több kollégámmal együtt Magister néven sikeresen megalapítottunk egy művészeti szakközépiskolát is. A szüleim rajztanárok voltak, és ezt magán jelleggel is űzték, azt gondolom az én küldetésem ennek a hiánypótló szolgáltatásnak a folytatása, és a helyi művészetoktatás meghonosítása. Anno, a körzetesítés idején nekem nem volt sok lehetőségem, csak Budapest, Pécs és Szeged oktatási intézményei voltak repertoáron, és nekem az utóbbi helyre kellett volna mennem, csak azért kerültem végül Pestre, mert nem kaptam kollégiumot. Érdekes belegondolni, hogy akiket első évben tanítottam, most jelentkeznek először főiskolára. Én pedig egy olyan jövőt képzelek el, amelyben az itt végzett diákok visszatérnek majd hozzánk az új növendékeket tanítani. Ez a világ rendje: a nagy eldőlnek, de elhullajtják a magvaikat, amiből újabb fák nőnek. A Helyszellem erről a körforgásról is szól.
A Helyszellemen túl, hogyan értékeli Szentendre és Szolnok kulturális kapcsolatát?
Nagyon jó ötletnek tartom az ilyen találkozásokat, dr. Hóvári János, a MANK főigazgatója is nemrégiben meglátogatott minket a művésztelepen. A cél, hogy minél kötetlenebb és közvetlenebb kapcsolat alakuljon ki a művészek között. Fontosnak találom, hogy az egy korban élő alkotók ismerjék egymást, hiszen a valós szellemi eszmecseréhez elengedhetetlen a szellemi kontaktus.
