A beugrásokhoz készség vagy inkább merészség szükséges?
Zenei szempontból bátor ember vagyok. Annyira imádom a zenét, hogy felpörget ez a fajta kihívás, néha még jobban, mint amikor egy két hónap múlva következő koncertre készülök. Először a MÁV Zenekar kért fel, hogy Takács-Nagy Gábort helyettesítsem. Az volt a terv, hogy a koncert másnapján visszamegyek Berlinbe. Csakhogy Németországban teljes zárást hirdettek, ezért úgy véltem, jobb most Budapesten maradni, itt ugyanis szinte Európa-szerte egyedülálló gyakorisággal mennek az online hangversenyek.
Az adottsághoz visszatérve, nekem sokat segített a Heidelbergben, az operatársulatnál töltött idő. Ott a korrepetitor karmesteri kötelezettséggel pozíciót töltöttem be. Nem én vezényeltem a premiereket, de korrepetáltam, betanítottam, A-tól Z-ig megtanultam a darabokat, és rendszeresen kaptam egy-egy már futó előadást. Ami azt jelentette, hogy mindig próba nélkül kellett dobogóra állnom, ami már-már beugrásnak nevezhető. Így sok eredeti ötletet nem lehetett megvalósítani, hanem alkalmazkodni kellett a már bepróbált koncepcióhoz. Mindenesetre nagy gyakorlatra tehettem szert.
2016. november 18-án debütált a Nemzeti Filharmonikusok élén. Gondolom, szívbemarkoló emlék.
Tudtuk, hogy Kocsis Zoltán beteg. Hetekkel korábban az ő jóváhagyásával felkértek, hogy vezényeljek helyette. Az a koncert nagyon fontos állomása volt a pályámnak. Ő sajnos már nem hallhatott, november 6-án elhunyt. Pár nappal a hangverseny után éjjel észrevettem, hogy Kovács Géza, az NFZ akkori igazgatója keresett telefonon. Az első gondolatom az volt, hogy mivel ez nem éppen csevegős időpont, bizonyosan okkal hív, ezért visszahívtam.
Az első kérdése az volt, hogy fölülnék-e a reggel hatkor Varsóba induló repülőre, mert a lengyel turnén a másnapi koncertre karmester nélkül maradt a zenekar. A Galántai táncokra vonatkozó kérdésre azt mondtam, hogy azt maximum eltáncolom, de dirigálni nem tudom. Kodály darabját emiatt kicserélték az Egmont nyitányra. Liszt-zongoraverseny és Bartók Concertója volt még a műsorban. Kikerestem a kis könyvtáramból a kottákat, éjjel nem aludtam, a zenekari gépezet megindult, másnap délután Varsóban egy rövid ülőpróbát tarthattunk. Az járt a fejemben, de jó, hogy Heidelbergben annyi „mély vízi” tapasztalatot szereztem.
Hevesben nevelkedett, az ottani zenei általános iskolában kezdett zongorázni és a tanárokkal kisebb csatákat vívni.
Úgy vélték, hogy belőlem nem lesz muzsikus, én azonban mindenképpen az akartam lenni. Nem tanultam szolfézst, és nagy nehezen beengedtek ugyan az órákra, de tényleg nem értettem, miről van szó. De aztán pótoltam a hiányosságokat; annyira, hogy egy év múlva szolfézs szakra vettek föl a miskolci konzervatóriumba, a következő évben pedig zongora szakos is lehettem.
A Zeneakadémián kórusvezetői szakon szerezte az első oklevelét.
Az egyetem kórusával és zenekarával csodálatos műveket szólaltattunk meg, főleg oratóriumokat. A tenor szólamban énekeltem, és amikor Verdi Rekviemje került sorra, megszületett bennem a hatalmas vágy, hogy ezt a darabot valamikor negyvenéves korom körül csodás lenne elvezényelnem. Nyilvánvaló volt, hogy a karvezetés mellett a zenekari vezénylést is meg kell tanulnom. Először nem vettek fel karmester szakra, a következő két évben nem indítottak osztályt, 2005-ben pedig 36 jelentkező közül választottak ki.
Sosem sajnáltam az időt a tanulásra. 2006-ban jelentkeztem egy egyéves Erasmus-ösztöndíjra, az Universität der Künste Berlinre. Professzorom, Lutz Köhler a félév vége táján szólt, hogy van az osztályában egy hely számomra, maradjak ott. A budapesti Zeneakadémián hat évig tartottak a tanulmányaim. Úgy gondoltam, az a helyes döntés, ha egy másik egyetemen is végigjárom az utat. Így is lett: a heti 15 óra karmesteri gyakorlatra óriási repertoárt kellett megtanulnunk, ami igencsak hasznomra vált.
Azt mondják, ma már nem elég, ha egy koncert zeneileg korrekt, az esztétikum is fontos. Az ön vezénylése igen kellemes látványt nyújt, a keze jól követhető. Van példaképe?
Lutz Köhler igen sokféleképpen tud dirigálni, Furtwängler, Karajan vagy Abbado stílusában egyaránt. Tudja, hogy e karmesterek technikájának mi a titka. Tőlünk azt várta el, hogy pontosan, kottahíven vezényeljünk. Arra inspirált bennünket, hogy a testbeszédünk kifejező legyen. A végén kialakul egyfajta esztétika, ami már a sajátunk volt. Szerintem legelegánsabban, legpoétikusabban Carlos Kleiber vezényelt. Abbadónál mindig úgy éreztem, hogy a hangok energiáját irányítja. Christian Thielemann minden koncertjén ott akartam lenni, mert a német irodalom kimagasló karmestere. Fischer Iván berlini próbáira is rendszeresen bejártam, és magával ragadott, ahogy a darabok mélyére hatol. Vele azóta sokat dolgozhattam együtt.
A berlini operaházban asszisztensként igen érdekes munkákban vett részt. Sosztakovics operettje, a Moszkva, Cserjomuski, valamint Wolfgang Rihm Dionysosa előkészítésében.
Pontosabban: a Rihm-operával egy időben a házban dolgoztam Hindemith és Brecht Lehrstück című alkotásán David Robert Coleman zeneszerző-karmesterrel. David egy nap azzal hívott fel, hogy keresni fognak Heidelbergből, és lelkemre kötötte: „Bármit kérdeznek, mondj igent!”
Így történt. Hamarosan elutaztam Berlinből, és asszisztensként dolgoztam a Dionysos heidelbergi bemutatóján. Megint egész éjjel tanultam. Jól tettem, mert a zeneigazgató beteg lett, és a rendelkező próbákat nekem kellett végigcsinálnom. A munka során megtaláltam a kulcsot a modern zenéhez. Fiatal komponisták gyakran ajánlották, hogy mutassam be a darabjaikat, de mindig zsigerből elhárítottam a feladatot. Ez a hozzáállásom azonban ekkortól persze teljesen megváltozott. Ezután bekapcsolódtam az Infektion! új zenés színházi fesztiválba, és ott John Cage művei mellett Irini Amargianaki Autonóm idegrendszer című művét is bemutattam.
Mozart és Glass, Sosztakovics és Madarász Iván, Verdi és Peter Maxwell Davies. Haydn monumentális oratóriuma, A teremtés hogyan került erre a palettára?
Nyugodtan elindultam a családhoz karácsonyozni, de csak Jászberényig jutottam, mert ott utolért a telefon, és felkértek covernek arra az esetre, ha a Covid miatt Fischer Ádám nem tudna Budapestre utazni. Kottám nem volt, a testvérem vett Pesten egy kispartitúrát és másnap utánam vitte Hevesre. Ünnepeltünk, 26-án azonban Budapestre mentem, hogy intenzíven tanulhassak. Hét kemény nap következett, vagyis éppen egy teremtésnyi időm volt A teremtésre. 28-án éjfélkor már azt mondtam, rendben, másnap kezdhetjük ennek a csodálatos, mély alkotásnak a próbáit. Január elsején felcsendült a mű a Magyar Állami Operaház Zenekara, a Magyar Rádió Énekkara, Baráth Emőke, David Fischer és Sebestyén Miklós csodálatos előadásában.
Mik az elképzelései rövid és hosszú távon?
Szeretném, ha az elmaradt koncertek mind megvalósulnának. Okkal halasztott 2022 márciusára egy programot az Óbudai Danubia Zenekar. Erős, nagy apparátust igénylő műsort állítottak össze: Schönberg, Bruch és Adams; az utóbbi Harmonielehréje – mint mondják – önmagában is egy „atomerőmű”. Közönséggel nagyobb öröm lesz ezeket eljátszani. A Concerto Budapest parádés Kálmán–Lehár-estet mondott le a Covid miatt. Nagyon vártam ezt is; remélem, lesz alkalmunk a pótlásra.
Temesváron ismerkedtem meg a kiváló zongorművésszel, Elisabeth Leonskajával, utána több felkérést kaptam tőle. Bízom benne, hogy február 18-án a szófiai Bulgaria Hallban többedik nekifutásra végre megszólaltathatjuk együtt Bartók Harmadik zongoraversenyét. Az Odera menti Frankfurt mellett az Oper Oder-Spree operafesztiválon is fogok dolgozni, Donizetti A szerelmi bájital című vígoperájának érdekes kamaraváltozatát mutatjuk be. A Nemzeti Filharmonikus Zenekarral Martonvásáron a hagyományos Beethoven-sorozatban lépek fel, az I. és a 3. szimfóniát játsszuk. A 2021-es naptáram szerint sok tennivalóm lesz, de a járványtól függően minden változhat. Rugalmasnak és türelmesnek kell lennem.
Öt év múlva hol látja magát?
Bízom benne, hogy folyamatosan lesz munkám, és hogy sok új együttest megismerhetek. Vágyom rá, hogy egy zenekar vezetését átvehessem. Ismerjük meg egymást, fejlődjünk együtt, és szülessen sok szép közös alkotásunk.
Fotók: Gela Megrelidze
