?John Wayne Cleavernek hívnak. Tizenhat éves vagyok, és a hullák a hobbim. A terapeutám szerint szociopata vagyok. De nem vagyok sorozatgyilkos? ? olvashatjuk Dan Wells Nem vagyok sorozatgyilkos című könyvében, melynek narrátora egy különleges tinédzser. Mint az már sejthető az előbbi pár mondatból, John nem az a fajta különleges tinédzser, aki mondjuk jól énekel, táncol vagy más ?normális? módon lóg ki társai közül. Őt a halál foglalkoztatja. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, ám szigorú szabályokat hoz önmaga számára annak érdekében, hogy ő semmiképpen se váljon azzá. Pedig a kísértés is része az életének: az édesanyja a helyi temetkezési vállalkozó, így gyakorlatilag a halottasház John második otthona. Ide menekül az amerikai kisváros unalmából, amely azonban pillanatok alatt eltűnik, mikor egy ismeretlen sorozatgyilkos elkezdi sorra gyilkolni a környék lakóit. A hátborzongató események felkeltik John figyelmét, aki kénytelen felülírni saját szabályait, amelyekkel kordában tartotta a benne lakozó gonoszt, hiszen csak így tud megállítani egy másikat ? aki talán ember, talán nem az.
A Dan Wells által 2009-ben írt történet világszerte nagy sikert aratott a könyvek lapjain, nem meglepő tehát, hogy 2016-ban filmadaptáció készült belőle, ahogy az sem, hogy ez az adaptáció jól sikerült. Ezt a történetet ugyanis nem igazán lehetett volna elrontani, ugyanakkor olyan köntösbe is lehetett volna öltöztetni, amely egyáltalán nem áll jól neki. Csakhogy nem ez történt. Az Elkülönítve és a Dühöngő dimenzió című filmeket jegyző Billy O?Brien rendező-forgatókönyvíró gondosan bánt az irodalmi alappal: nosztalgikus hangulatú mozgóképet készített belőle, olyat, amely a Coen-testvérek Fargo című filmjét idézi, továbbá egyszerre hátborzongató és megmosolyogtató.
De mire fel ez a furcsa párosítás? A Nem vagyok sorozatgyilkos nem egy könnyen bekategorizálható film, mivel több műfaj határán egyensúlyoz: dráma is, horror is, krimi is, pszichothriller is, no, meg szatíra is. A humor egyébként nem idegen a horror műfajától ? gondoljunk csak a Rémségek kicsiny boltjára ?, és bár van, amikor nem jól sülnek el a poénok, a szatirikus elemek remekül működnek azokban a történetekben, amelyeknek nem tenne jót, ha túl komolyan vennék magukat. Márpedig Dan Wells története ilyen. Adott egy helyes utat kereső kamaszfiú, aki fittyet hány az áhított szomszéd lány közeledésére, mivel sokkal fontosabb küldetése van annál, minthogy életében először megtalálja a szerelmet. Hiszen neki meg kell találnia a kisvárosban tevékenykedő sorozatgyilkost? Meg önmagát.
?Ki vagyok én?? ? teszi fel a kérdést a film kezdetén főszereplőnk, John Wayne Cleaver, akinek neve már önmagában egy huncut válasz. A John Wayne ugyanis kimondottan direkt utalás John Wayne Gacyre, a hírhedt amerikai sorozatgyilkosra, aki 1972 és 1978 között 33 gyilkosságot követett el. Persze, a leleményes névválasztás a regényíró érdeme, az azonban a rendezőé, hogy kellő mértékű humorral és bájjal, valamint nagy adag naturalizmussal és hidegséggel tárja elénk egy cseperedő szociopata fejlődéstörténetét. Max Records könnyedén kelti életre a furcsa tinédzsert ? talán nem túlzás azt állítani, hogy passzol hozzá a szerep ?, de nemcsak az ő játékát kell kiemelnünk, hanem Robbie Ryan operatőri munkáját is, amelynek hála olyan lett ez a 16mm-re forgatott film, mintha ott sétálnánk a szürke kisváros utcáin. Az olykor a sötét krimik, olykor a westernfilmek hangulatát idéző mozit pedig olyan módon dobja fel Adrian Johnston zenéje és az a néhány, rádióból ismert régi szám, hogy az sokszor már pofátlan kikacsintás a nézőre. Mindezek fényében érthető, hogy a Nem vagyok sorozatgyilkos világszerte sikerrel mutatkozott be a fesztiválokon ? többek között a Londoni Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában is ? és összesen 10 fődíjat nyert különféle horror- és fantasy-filmfesztiválokon.
?Mindaz, amit érzel, nem azt mutatja, hogy milyen vagy, hanem azt, milyenné válhatsz. De te irányítod a sorsod. És te jó ember vagy? ? mondja Johnnak a terapeuta, ő pedig szépen lassan igazolja ezt. A film pedig néha úgy tesz, mintha éppen ugyanezt akarná mondani nekünk. És talán pont ez az oka annak, hogy a megtekintése után jobban érezzük magunkat. Márpedig, ha egy horror ilyen hatást vált ki, akkor az biztosan kivételes.
Ui.: Aki szeretné látni a Vissza a jövőbe Dokiját (Christopher Lloyd) egy horrorfilmben, egy igazán különleges szerepben, az semmiképpen ne hagyja ki!
A Nem vagyok sorozatgyilkos június 28-ától látható a mozikban a Pannonia Entertainment forgalmazásában.
Tóth Eszter
