Hogyan fogtál hozzá a Szegény párákhoz? Miként kell egy berendező munkáját elképzelni?
Nagy előnyöm, hogy ’86 óta ezt csinálom, ezért nagyjából már az interneten sem kell berendezési tárgyak után kutatnom, mert rögtön tudom, hol fogok olyan bútorokat, textileket találni, amelyekre az adott filmhez szükségem van. Hálás vagyok, hogy a Pioneer Production Kft., a Szegény párák magyar gyártó cége lehetőséget adott nekünk, és bíztak abban, hogy jól meg tudjuk oldani ezt a munkát. Gyakori, hogy a külföldi filmek a berendezőt is magukkal hozzák, és mi, magyarok mint kisegítő csapat működünk közre. Itt azonban szerencsére az egész feladatot mi kaptuk. Azt, hogy a látvány Oscar-jelölést kapott, nagyban befolyásolta az építészcsapatok csodálatos munkája is.
Fekete humorú science-fiction vígjátékról beszélünk, amelynek a látványvilága még az alkotókat is meglepte a vetítésen.
Amikor a forgatókönyvet olvastuk, szürreális világot képzeltünk el. Tudtuk, hogy nem lehet egyszerű berendezéssel megoldani a látványt, hanem valami nagyon különlegeset kell csinálnunk. Nem lett volna elég csak Magyarországról összeszedni a tárgyakat, ezért Prágából, Franciaországból, Németországból is hozattunk bútorokat, Indiából pedig például terítőt, vagy Bécsből vázát. Minden tárgyat az alapján választottunk ki, hogy méltó legyen a film látványvilágához. Nehéz, de rettentő élvezetes csapatmunka folyt. A kosztümöt, a sminket, a hajat is Oscarra jelölték, és ezeken is sok-sok magyar szakember dolgozott, akiknek a neve szintén ott lehetne a jelöltek között.
Milyen képességek kellenek ahhoz, hogy valakiből jó berendező legyen?
Az, hogy mindennap más bőrébe tudjon bújni. Előfordul, hogy egy nap két különböző karakter lakását kell berendeznem, és ahhoz kicsit mindig át kell lényegülnöm azzá az emberré. Van, amikor tizenöt éves kislány, míg máskor nyolcvanéves festőművész lakását álmodom meg. Állandóan bele kell magam képzelnem a helyükbe: hogy milyen tárgyakat gyűjthetnek maguk köré, és milyen színek között érezhetik jól magukat. Rá kell érezni a látványtervező gondolataira, színvilágára; arra, hogy mit szeretne látni a vásznon.
A Szegény párákból a párizsi bordélyház díszlete a kedvencem. Azt éreztem magamhoz legközelebb, mert csodálatos, dús, részletgazdag helyszín: minden kis tárgy, lámpa a helyén van benne. Ehhez például öt különböző országból érkeztek a tárgyak. Fontosak számomra a részletek, mert azoktól lesz szép a végeredmény. Maximalista vagyok: addig megyek, amíg nem találom meg mindenből a legjobbat. Amikor megkapok egy filmet, és mondjuk az 1700-as vagy 1800-as években játszódik, akkor beleásom magam abba a korba, és olyan filmeket nézek, amelyek segítenek ehhez inspirálódni. Átnézem az akkori bútorstílusokat, alapos kutatómunkát végzek.
Mennyi időd van egy-egy munkára?
Változó. Ez a film komoly alkotás volt, mindenféle előkészítésre rendesen adtak időt, így legalább három hónapunk volt a berendezést összegyűjteni. Textilesekből is a legjobbakat sikerült magunk mellé vennünk, akik gyönyörűen megvarrták a drapériákat. Úgy érzem, kicsit túlmisztifikált ez a szakma, de tény, hogy rendkívül összetett, mert először is jó szervezőkészséget igényel, hiszen napról napra mintegy negyven emberrel dolgozom, akiket nem könnyű irányítani, számukra folyamatosan értelmes feladatokat adni. A napi munkaidőnk minimum 12 óra. Ugyanakkor gazdasági szakembernek is lennem kell, mert a filmeknek szigorú költségvetésük van, amit nem lehet túllépni. Már a munka elején tudnom kell, mennyi pénzt fogok elkölteni, és hiába szeretnék valami csodálatosat alkotni, ha a pénzügyi kereteim nem engedik meg. A Szegény párák esetében szerencsére semminek nem volt pénzügyi akadálya, de máskor gyakran előfordul, hogy meg kell húzni a határt, és azon kell agyalni, hogyan lehet a berendezés kevés pénzből is tetszetős.
Rengeteg filmet láttam azok közül, amelyekről csak most derült ki számomra, hogy te voltál a berendezőjük. Londoni randevú, Poligamy, Made in Hungária, Hellboy 2, Argo, a régebbiek közül pedig a Kalózok, a Csinibaba, a Szamba. Hogyan kerültél a szakmába?
17 éves lehettem, amikor Pest belvárosában megláttam egy amerikai filmforgatást, és annyira tetszett a hangulata, hogy eldöntöttem: filmes akarok lenni. Fogalmam sem volt, hogyan zajlik, de a miliője rettentően megfogott. Az Expressz újságban szembejött egy hirdetés, hogy berendezőgyakornokot keresnek a Filmgyárba. Nem tudtam, hogy ez pontosan mit jelent, de már azt is elég volt olvasnom, hogy Filmgyár. Nagyon sokan jelentkeztünk, mindenkivel elbeszélgettek, majd este távirat érkezett – mert telefonunk nem volt –, hogy felvettek.
Ez ’86-ban történt, azóta ebben a szakmában dolgozom. Végigjártam a szamárlétrát. Először nagynevű berendezők mellett voltam gyakornok, ’92 óta pedig magam dolgozom, és később már hozzám jöttek tanulni. Jelenleg a napunk nagy részét a stressz tölti ki. Negyven évvel ezelőtt lazább volt, mindenre jutott idő, családias stábok működtek. A munkáim közül máig nagy kedvencem a Made in Hungária, a Csinibaba és az Argo. Szerettem a hangulatukat! Míg azokon mondjuk ötven, addig a Szegény párákon körülbelül háromszáz ember dolgozott. Nemzetközi produkciók esetében a film végére sem ismered meg az összes kollégádat.
Hogyan kapjátok a munkákat?
Szerencsém volt a Pioneerrel és az egyik cégtulajdonosukkal, Kemény Ildikóval, mert körülbelül tíz éve felkértek egy munkára, és azóta velük dolgozom. Természetesen ha külföldről érkeznek filmesek, interjúkra megyünk, hogy eldöntsék, szimpatikusak vagyunk-e nekik, szeretnének-e velünk dolgozni. Főleg nemzetközi filmeket csinálunk, de tavaly bekerültünk egy hazai munkába, és hatalmas élmény volt végre újból magyarokkal dolgozni. Az utóbbi években rengeteg forgatás volt, egyik jött a másik után, de korábban előfordultak olyan időszakok, hogy három-négy hónapot is otthon ültünk. A Szegény párák például azért is különösen kemény volt, mert még a Covid idején kezdtük, és mindennap 12 óra hosszat viseltük a maszkot. Az agyunk alig kapott már oxigént, és ez jelentősen megnehezítette a munkát. Régebben egyébként sok reklámfilmet csináltam, de az nem az én műfajom. Jobban szeretem a játékfilmet, mert az lehetőséget kínál számomra a kiteljesedésre.
A kollégáid szerint éjjel is a munkán jár az eszed, mert a napokat gyakran új ötletekkel kezded.
Néha azért ki is kapcsolódom. Szeretek kutyázni, kertet művelni, a barátaimnak vagy a fiamnak főzni, akit amúgy szintén megfertőzött a filmszakma. Utazni is szeretek, de most már csak olyan helyekre, amelyek repülővel két-három óra alatt elérhetők. A legutóbbi hosszabb repülőutam során megfogadtam, hogy soha az életben nem fogok hasonlót vállalni. Európán belül bárhova szívesen megyek, csak ne kelljen egész nap a tengerparton feküdni, mindenképpen legyen valami néznivaló. Nem tudok viszont előre tervezni, mert a filmek mindig váratlanul jönnek, és egy hétre sem lehet őket otthagyni. Mindig a probléma motivál. Ha minden rendben van, bele tudok süppedni a nyugalomba, de aztán gyakran hirtelen jön az adrenalin, ami elképesztő ötletekhez segít hozzá. Na, ez is fontos berendezői tulajdonság: soha nem szabad leblokkolni, mindig járatnod kell az agyadat. Ezért szeretem annyira a csöndet, amikor végre megadatik.
Milyen értékek szellemében nevelkedtél?
Totál átlagos, középosztálybeli katolikus családból jövök. Szerény, egyszerű felmenőim vannak, szépen éltünk. Anyukám, szegény, akármit ejtettünk ki a szánkon a nővéremmel, megpróbálta teljesíteni. Ez főleg a ruhákra vonatkozott, mert különleges darabokat szerettem viselni. Gimnazistaként még igyekeztem előtérben lenni: szavalóversenyeket nyertem, és előadásokat rendeztünk, amelyekben szerepeltem is. Nem tudom, hol jött az átkattanás, hogy ne legyek a figyelem középpontjában, de azóta jobban szeretek háttérben maradni, úgymond a kamerának ezen az oldalán állni. Jólesik az egyedüllét, és az a legnagyobb örömöm, ha otthon lehetek.
A beszélgetés teljes változata itt olvasható.
