A kassai polgárok

„Mindig nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél.” Ezzel a felütéssel indul a Nemzeti Színház Márai-előadása, amely jól szemlélteti A kassai polgárok színpadra állításának nehézségeit. Márai Sándor filozofál, nemzeti sorskérdések foglalkoztatják, mondatai legtöbbször valamilyen velős bölcsesség kinyilvánítására törekszenek. Kérdés, hogy mindez színpadi szituációkba helyezve hiteles maradhat-e. Elhisszük-e, hogy ekként társalog a kassai szobrászmester külföldi tanulmányútra készülő fiával? A lényegre törően megírt mondatok egy rögtönzött párbeszédben kimódoltan hatnak, a sorjázó szentenciák egyesével is lekötik a néző figyelmét, aki így könnyen kizökkenhet a történet sodrából.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Szabó K. István rendező ennek tudatában, jó érzékkel nyúlt a drámához, és annak nagyvonalúan feszesre húzott változatát életszerű képekkel, figurákkal töltötte meg. Verebes Ernő – aki ebben az előadásban dramaturgként és zeneszerzőként is közreműködik – alig több mint másfél órás szövege a történet esszenciája. Az esetenként csak elmesélt epizódok nem törik meg a cselekmény ívét, amely megtartja a kettős kérdésfelvetést:

a tiltott szerelem okozta vívódást és az eltűnő „polgári” életforma, világlátás megóvására tett egyéni és közösségi kísérleteket.

Az 1942-es ősbemutató évében történt kassai bombázást idéző Márai-szöveg is bekerül az előadásba. Vajon feltétlen szükség van-e a direkt áthallások erősítésére, vagy éppen elegendő a nádor kegyetlen seregei ellen folytatott háború a hatalmi törekvések kíméletlenségének érzékeltetésére? Én hajlanék ez utóbbira.

Az előadás erénye, hogy időtlenségbe helyezi a 14. századi történetet, amely – Márai szándékainak megfelelően – éppúgy mesél a 20- 21. századi egyén létének morális kérdéseiről. Rátóti Zoltán János mesterként hitelesen jeleníti meg az alkotó küzdelmét, akinek „szobra a hősiessége”. Szájából egyszerűen hangzanak az isteni világ titkait firtató sorskérdések is. A letisztult rendezés, de legfőképp’ a színészek – köztük Szarvas József, Blaskó Péter és Schnell Ádám – érdeme, hogy a „nyomorult, ki sorsa ellen cselekszik”, „a jog több, mint a bosszú”, „vannak órák, mikor az isten magára hagyja az embert” frázisszerű mondatok hitelesen, sallangmentesen hangzanak el.

Schnell Ádám és Barta Ágnes
Fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

A Gyulai Várszínházzal közös bemutató díszletét Mira János jegyzi. Középpontjában egy női arcot formázó szobor áll, a gyermekéül fogadott unokahúg szerelmi rajongással átitatott arca, kőből kifaragva. Az oldalsó járások, a hátul nejlonfüggönnyel tagolt, szürke tér lehetőséget ad a műhelyen kívüli történetek megjelenítésére anélkül, hogy bármilyen átrendezésre volna szükség. Az előadás felmutat valamit az alkotó küszködéséből, a szenvedélyből, amely „minden nagy alkotás titka”, ám az egyén életét nyomorúságba tudja taszítani. Felvillant valamit a polgári világ tudást, műveltséget, elkötelezettséget fontosnak tartó értékrendjéből, miközben a hatalom arroganciájáról és az ez ellen lázadó kisemberekről mesél. Nem törekszik átfogó kép megalkotására, de annak egy szeletében sikerül a felszínnél mélyebbre ásnia.

„..én fáradt vagyok Európától”

A kamaratermi előadások Márai írásainak monológszerűen egymásra épülő részleteiből építkezve mutatják meg a szerző egy-egy témában írt gondolatait. Az „..én fáradt vagyok Európától”  a politikai írásokat idéző cím dacára leginkább emberi, magánéleti vonatkozásokkal foglalkozik, amelyek természetesen nem függetleníthetők az érzéstől, hogy

„megszűnt egy életforma és egy műveltség…a humanista, polgári gondolatvilág, melynek szellemében nevelkedtem, melynek műveltségében és életformájában éltem, melynek szellemi, erkölcsi örökségét magaménak éreztem.”

A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának előadása – Szugyiczky István szerkesztésében – az író öngyilkosságával kezdődik. Különös felütés, hiszen a tán közismert momentum nem árul el újdonságot a történet végkifejletéről, mégis megadja az alaphangot: egy ember életének azon szakaszáról, amikor szeretett felesége elvesztése mellett az otthonától és az általa ismerősnek tetsző világtól is búcsúznia kell.

30 éves korától 89 éves koráig mesél a „több hangra komponált” történet, eleinte Nagy Csongor majd Rappert-Vencz Gábor egyes szám első személyű elbeszéléseivel, melyeket Kovács Éva és Rappert-Vencz Stella közbefűzései egészítenek ki.

„A magyar író mindig egyfajta számkivetésben él: néha itthon, néha Rodostóban.” Néha pedig az Egyesült Államokban. Egy „magyar, keresztény, polgári és európai” ember hitvallása a világról, ahol a látszólag ezeket az értékeket képviselő politikai rendszerek szembemennek minden humánus gondolattal. Márai keresi az egyén felelősségét ebben a történetben, noha emigrációját követő „süket magányában” leginkább külső szemlélője az eseményeknek. Ez a rálátás és a kíméletlen őszinteség adja a már önként vállalt száműzetésben született Hallgatni akartam című kötete erejét is.

Hegedűs D. Géza
Fotó: Szkárossy Zsuzs/Vígszínház

Hallgatni akartam

Hegedűs D. Géza egyszemélyes előadása – Radnóti Zsuzsa szerkesztésében, Marton László rendezésében – arra tesz kísérletet, hogy elmondja, „mi történt a polgári műveltséggel abban a tíz évben, amelynek kezdetét önkényes időszámítás nélkül az osztrák függetlenség megszűntének, az Anschlussnak napja jelenti”. Hegedűs D. Géza bejön és mesél. Elmondja egy egyszerű hétköznap krónikáját a szerkesztőségben töltött óráktól a kutyasétáltatáson át, megmutatva, hogy „történelem ritkán éri történelmi készültségben a kortársakat”.

A látszólag kis jelentőséggel bíró és nagyobb súlyú események láncolata pontos, hiteles képet ad az 1938 és 1948 közötti időszak Magyarországáról, a bombatalálat sújtotta lakás könyvespolcaitól a hatalmi egyezkedéseken át a véletlenszerű találkozásokig az akkor még miniszterelnökség közelében sem lévő Teleki Pállal. Az előadás ereje a szikáran szerkesztett szöveg nyíltsága mellett Hegedűs D. Géza játékának egyszerűségében rejlik. Bejön, leül, járkál, mesél, akárha vendégségbe érkezett volna. S mi nem tehetünk mást,

hallgatjuk tátott szájjal, ahogyan megelevenednek a történelemkönyvekbe merevedett hétköznapok.

Élet, bor, humor, avagy az ismeretlen Márai

Akad egy est, amely kilóg a sorból, és látszólag nehéz feladatra vállalkozik. Élet, bor, humor, avagy az ismeretlen Márai címmel a köztudatban elsősorban morális eszmefuttatásairól, erkölcsi kérdéseket feszegető regényeiről ismert alkotó humoros oldalát igyekszik bemutatni. Mészáros Tibor irodalomtörténész rövid felvezetéseiben foglalja össze, miért érdemes efféle vállalkozásba fogni. A nézők derültségére néhány Márairól szóló anekdotát is elmesél, az ismeretterjesztést rendkívül szórakoztató formába csomagolva.

Hirtling István
Fotó: Kiss Zoltán/Gyulai Várszínház

Hirtling István elegáns könnyedséggel vonultatja fel a szerző „humoros” írásainak részleteit. Az inkább fanyar iróniával tarkított szövegek életre kelnek derűs előadásmódjában, amelyet Tárkány-Kovács Bálint cimbalomművész muzsikája tesz élvezetesebbé. Márai látszólag napi aktuális ügyekkel foglalkozó tárcái ma is érvényes, érdekes kérdéseket vetnek fel. Pesti futball című, 1928-ban publikált írása – a közönség nem kis derültségére – úgy fogalmaz: „az egyetlen, amit ebben a pesti futball elfajzásban nem értek, az a nemzeti érdek.” S leszögezi: a foci nem nemzeti érdek, hanem sport.

Kaland

A Kaland című drámát előszeretettel emlegetik Márai bravúrosan megírt darabjaként: az ősbemutató több mint háromszáz előadást élt meg a Nemzeti Színházban. A helyenként szentimentális szerelmi történet korántsem tartozik a szerző legjobb művei közé, mégis érdekes, új színt mutat meg. A kassai Divadlo Thalia Színház előadása – Beke Sándor rendezésében – szép, kényelmes tempóban meséli el egy szerelmi háromszög történetét, amely csavaros fordulataival és kissé melodramatikus befejezésével mégis nagyon emberi és szerethető.

Kiss Szilvia és Kelemen Csaba
Fotó: Kiss Zoltán, Gyulai Várszínház

Márai ebben a műben sem engedi el a közéleti kérdéseket. Dr. Kádár – Kelemen Csaba játékában – feladta ifjúkori kutatásait, hogy orvosként „a pénznek és sikernek” éljen. Azonban a nő, aki miatt megalkudott, éppúgy a hivatástudatot kéri rajta számon, mint a több évtized elteltével felbukkanó valahai iskolatárs. S előkerül egy Márainál oly gyakran felbukkanó gondolat:

„az embert választottad az emberiség helyett”.

Eszter hagyatéka

Az Eszter hagyatéka megint egy személyesebb, emberi történet, amely az összetartozás bátorságáról, gyenge jellemek sodródásáról vet fel ma is érvényes, hiteles kérdéseket. A Spirit Színház előadásának azonban nem tett jót, hogy a várszínház intimebb teréből az eső miatt az Erkel Ferenc Művelődési Központ jóval nagyobb színháztermébe került. Az előadás nem tudott érvényesülni a kongó térben.

A Gyulai Várszínház nagyszabású vállalkozása sokszínű képet festett egy közismert alkotó munkásságáról. „Vissza kell adni a szavak értékét” – írta Márai. S ha végérvényesen nem is, de három napra Gyulán ez bizonyosan sikerült.

Nyitókép: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház