Szekszárdon tanítasz, amely számos kiemelkedő irodalmi személyiség, köztük Babits Mihály és Mészöly Miklós szülőhelye. Hogyan jellemeznéd az ottani kulturális életet?
Tizenegy éve tanítok Szekszárdon, ami azt jelenti, hogy általában heti két napot töltök a városban. Azt tapasztaltam, hogy Szekszárd Magyarország legkisebb megyeszékhelyeként kulturális téren körülbelül ugyanazt tudja, mint a hasonló méretű vagy valamivel nagyobb városok (kicsit talán kevesebbet). Hat évig éltem Kaposváron, két éve Veszprémben lakom: sok az átfedés. Kontrasztot a nagyobb vidéki kulturális központokkal látok: Pécsett születtem, a bölcsődétől a doktori képzésig mindent ott végeztem – az ottaniakhoz képest Szekszárdon értelemszerűen kevesebb a kulturális inger.
Valószínűleg nem véletlen, hogy a város (és a régió) kiemelkedő írói – Babits, Mészöly, Illyés, Baka, Lázár – életük legnagyobb részét nem helyben élték le. Mindazonáltal izgalmas, szigetszerű intézmények és programok vannak Szekszárdon: ott működik Magyarország egyetlen német nyelvű színháza, fontos irodalmi esemény a Mészöly Miklós Egyesület által szervezett év eleji emléknap és még inkább a nyári Szekszárdi Magasiskola, ráadásul infrastrukturálisan talán kevésbé mutatós, ám intuícióit tekintve nagyon vagány megyei könyvtár működik a városban (cicájuk, Sári a könyvtár arca – ennél aligha kell több). A borkultúra Villányéhoz mérhető, a közeli Gemenc pedig egészen különleges látnivaló.
Jelenleg a Pécsi Tudományegyetem adjunktusa vagy, mellette a pécsi Jelenkor online szerkesztőjeként tevékenykedsz. Ha mindez nem lenne elég, Módosítás címmel nemrégiben jelent meg a Scolar Kiadónál a harmadik versesköteted. Miért választottad ezt a sokat sejtető kötetcímet?
Én választottam, de az ötlet Mohácsi Balázs barátomé, akivel együtt dolgozunk a Jelenkor műhelyében. Mivel az előző, Bányaidő címűhöz képest kevésbé domináns a koncepció, a címadás is nehezebben ment. A Módosítás egyrészt egy család széthullásának történetét és a széthullással járó trauma (egy szemszögű) megélési folyamatát, végül a traumából való kilábalást meséli el: körülbelül azt, ahogyan valakinek a saját és a környezete traumájához való viszonya módosul. A módosítás hívószó a könyv verseinek beszédmódját is jelöli. Többfajta verstípussal dolgoztam, mert azt a folyamatot is meg szeretettem volna jeleníteni, ahogyan az ember nyelvet talál a megrendülés, a gyász és a gyógyulás verses elbeszéléséhez.
Az előző felsorolásból kimaradt, hogy egy tündéri kislány édesapja is vagy. A gyermeked megszületése hogyan hatott a költői működésedre? Azért kérdem, mert számos literátor, miután szülővé válik, évekre felhagy az írással.
A lányom születése után egy évvel jelent a Bányaidő; még csecsemő volt, amikor befejeztem. Az írással tehát egyáltalán nem hagytam fel, de eleve nem tartozom a termékeny szerzők közé. Sokat „kattogok”, jegyzetelek, de a szövegkezdemények vagy a már elkészült versek jelentős hányadát soha nem mutatom meg senkinek. Ilyen téren magas a magammal szembeni mércém.
Egyébként sokáig úgy gondoltam, hogy a szülővé válás, mint sok más költőnél, nálam is a gyerekversek írását fogja elhozni, de ez csak az utóbbi néhány évben történt meg. Kéziratban van egy verses mesém – amiről jó visszajelzést kaptam a kiadómtól –, továbbá egy fél mesekönyvem és egy alakuló gyerekverskötetem. Ez alighanem összefügg azzal, hogy a kislányommal három-négy éve sokat improvizálunk, előszeretettel szórakoztatjuk magunkat mondóka- és versírással. Elképesztően izgalmas az egész: a gyerekköltészet megkövetel egyfajta visszacsupaszítást, logikai és formai letisztultságot, miközben bármit lehet, mert a gyerek zsigeri, erősen szenzuális befogadását nem nagyon korlátozza semmi. A belső esztétikai mérce viszont ugyanúgy dolgozik, mintha felnőtteknek szóló verseket írna az ember. Komoly kihívásról van szó, és jelentős örömforrásról.
Mióta írsz, és milyen hatások indítottak el a költői pályán?
Tizenhét évesen írtam az első verseimet, egy évre rá pedig elküldtem őket az Írószövetség sárvári pályázatára. Három napot töltöttünk Sárváron, ahol a versműhelyben mások mellett Kemény Istvántól komoly visszajelzéseket kaptunk a szövegeinkről, és a végén még valamilyen díj is jutott nekem: ezüst- vagy bronzminősítés, nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy Veres Máté volt a legjobb közöttünk, és az akkori nyertes pályamunkáit végül a Holmi közölte, ami további inspirációt jelentett (Máté végül filozófus lett, tudtommal felhagyott a versírással).
Sárvár a szakmai visszajelzéseken kívül is sokat adott: egy rakás hasonszőrű tizenéves társaságában világossá vált számomra, hogy nem vagyok teljesen elrontva. A szocializációmat a lakótelepi foci határozta meg, otthon egyáltalán nem foglalkoztunk irodalommal vagy magaskultúrával, a gyerekkori barátaim mérnökök és könyvelők lettek. Sárvár tehát ilyen szinten is revelatív élmény volt.
PhD-értekezésedben Kemény István költészetét vizsgálod. Miért éppen rá esett a választásod?
Egyetem végére rendesen képbe kerültem azzal, hogy mit jelent a közelmúlt és a jelenkor magyar költészete. Az egyetemi kurzusok kötelező olvasmányain kívül két évig kizárólag kortárs költészetet olvastam, aztán nekiestem a századközép lírájának. Kemény 2005-ös kötetét, az Élőbeszédet betéve tudom: másodéves egyetemistaként hatalmas élményt jelentett, ami évekig kitartott (hasonlóan hatott rám Szijj Ferenc, Gál Ferenc és Kun Árpád költészete).
Aztán amikor 2009-ben diplomáztam, és PhD-tématervet kellett írni, rájöttem, hogy jóval kevesebbet értek a verseik mechanikájából, mint amennyit szeretnék. Erős bennem a technicizmusra való hajlam, szeretek szövegekkel babrálni, visszafejteni a keletkezésüket és meghatározni a hatáspontjaikat. És nagyon vonzanak azok a versvilágok, amik nem félnek avíttnak tartott vagy szokatlan eszközökkel dolgozni: Kemény, Szijj és Gál versei számomra azóta is a szabad, független költészet eszményéről szólnak. A tématervből aztán Kemény maradt: egyrészt baromira egészséges világszemlélet rajzolódik ki a verseiből, másrészt az ő életműve látszott a legalkalmasabbnak arra, hogy kipróbáljam, el lehet-e beszélni egy – akkor annyi volt – jó 25 éves költői életművet úgy, hogy nem az alakulásra helyezem a hangsúlyt, hanem az egységességre.
Hogyan születik meg egy-egy poémád: hosszasan érleled vagy egyszerre írod ki magadból, ami foglalkoztat?
Hosszan születnek, általában hónapokig. A szó klasszikus, mentálhigiénés értelmében nem szoktam kiírni magamból dolgokat: arra ott van a szám. Szorongó vagyok, ugyanakkor kevéssé jellemző rám az elfojtás. Gyorsan detektálom a problémákat, és igyekszem őket gyorsan verbalizálni is. Az új könyv például erősen alanyi beszédmódot alkalmaz, mégsem az úgynevezett „kiírás” a hangsúlyos benne. Hanem az, hogy formát szerettem volna találni a könyvben megjelenő témákhoz. Ezért is tartott öt évig a meglehetősen vékony kötet elkészülése. A kiírás ezzel szemben a formaadás előtti állapot volna, legalábbis az én esetemben biztosan erről van szó.
Manapság gombamód szaporodnak az író- és költőképző tanfolyamok, amelyekre esetenként méregdrágán lehet beiratkozni. Szerinted lehetséges megtanulni jól írni, színvonalas lírát alkotni egy-egy ilyen kurzuson?
Nem jártam ilyenre, de abban egészen biztos vagyok, hogy „jól írni” biztosan nem lehet megtanulni egy-egy kurzuson, ahhoz túl rövidek. A szépírást abban az értelemben nem lehet elsajátítani, mint a biciklizést. A technikáit igen, de az is hosszú idő, és azzal egyáltalán nem ér véget a dolog: az én elképzelésem egy véget nem érő folyamatról szól. Olyan utazásról, amelynek effektíve nincs se célja, se nyugvópontja, hanem folyamatos mozgásban van rajta az ember, és nem tudja, mivel találkozik legközelebb. Azt viszont nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy írókurzusokon erős szövegek szülessenek. Azt pedig biztosan tudom, hogy nem egy tehetséges (és ma már sikeres) írónak adott komoly lökést egy-egy tanfolyam.
Szerkesztői munkád során hogyan döntöd el a beérkezett kéziratokról, hogy megütik-e a publikálhatóság szintjét? Szoktál-e belejavítani a szövegekbe, toldozod-foldozod-e őket, adsz-e a tanácsot a fiatal szerzőknek?
A Jelenkor Online-on csak a printben már megjelent szépirodalmat közlünk, amivel nincs munka, valamint tárcákat, amelyhez viszont van biztos szerzőbázisunk. Az értekező és az újságírói műfajoknál sem sokkal véresebb a helyzet: az anyagok egy részét a szerkesztők gyártják, a másik felük pedig felkérésre készül. Ilyen értelemben más a szerkesztési dinamika, mint a print lapok vagy a kizárólag online platformok esetében. A felkérésre készült írások között van olyan, amit visszaadunk, de azért az a ritkább eset. A beérkezett anyagokat persze megszerkesztjük, javítjuk, korrigáljuk: a megjelenő írások a mi munkánkat is minősítik, ráadásul sokkal könnyebb emlékezni egy szöveg hibáira, mint az erényeire: ez percepciós kérdés.
Fiatal költők meg szoktak keresni a verseikkel, de ez kevésbé a szerkesztői munkának szól, hanem a megjelent verseimnek. Amúgy nem vagyok hálás levelezőpartner: a kötelezettségeimet relatíve fegyelmezetten teljesítem, ám meglehetősen sok van belőlük (az egyetemen és a Jelenkor Online-on kívül is van munkám), így minden mást hajlamos vagyok halasztgatni.
Nehéz szívvel mondasz nemet, ha vitatható a kézirat minősége?
Ha előfordul ilyen, akkor egyáltalán nem. A szövegminőség nem érzelmi kérdés.
Oktatói tevékenységed meglehetősen sokrétű. Foglalkozol a modern és a klasszikus magyar irodalommal, nyelvemlékekkel, gyerekirodalommal és szakmai szövegolvasással is. Ez utóbbi alatt mit értsünk?
Mezei egyetemi kurzust, amin szakszövegeket olvasunk és beszélünk át a hallgatókkal. Az általad felsorolt témák sokfélesége a munkahelyem portfóliójából ered: elsősorban a tanítóképzésben vannak óráim, és én vagyok az egyetlen főállású irodalmár a karon. Amikor 2011-ben elkezdtem tanítani, leginkább a 20–21. század irodalmával voltam képben. A régi és a klasszikus magyar irodalommal foglalkozó kurzusokhoz nagyon sokat kellett olvasnom, és ez több szempontból kimondottan jó hatással volt rám. A kortárs irodalomra viszonylag mélyebb irodalomtörténeti tekintettel láthatok rá, és sok olyan szöveggel találkoztam, amit egész biztosan nem olvastam volna el, ha csak modern irodalmat tanítanék.
A közelmúltban megkaptad az Oláh János szerkesztői ösztöndíjat, amihez gratulálunk. Hogyan segíti a munkádat, a hétköznapjaidat ez a lehetőség?
A munkát annyiban segíti, amennyiben lehetővé tette. Pálfy Eszter két éve távozott a Jelenkor szerkesztői csapatából, ezért optimalizálni kellett a megmaradt három szerkesztő munkáját. Ekkor kerültem én a képbe (majd pár hónappal később Szatmári Áron). A szűkös támogatási keretek miatt valamilyen forrást kellett találni, ami segíthetett a Jelenkornak abban, hogy a print szerkesztőit kicsit fel lehessen szabadítani az online teendők alól, nekem pedig abban, hogy szerkeszthessek. Jól sült el a dolog: klassz csapat a Jelenkoré, kiváló irodalmárokkal. Az ösztöndíj augusztusban lejár, de ha minden jól megy, utána is folytatódik a közös munka.
Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor
