Ha az ember egy fotót vagy festményt akar magának, vegye meg egészben, és ne vágja darabokra csak azért, hogy aztán heteket töltsön azzal, hogy újra összerakja ? véli Marcela, Fernando León de Aranoa filmje, az Amador főszereplője a puzzle-ről. Márpedig az nem ugyanaz ? kontráz rá Amador, a haldokló öregúr, aki mellé Marcelát fogadták fel bácsiszitternek ?, mert az a lényeg, hogy az ember hogyan rakja össze azokat a darabokat, amiket kapott. Fél óra sem telt el a filmből, és máris egy vélemény az élet értelméről. A méltatlanul ismeretlen, de pokolian tehetséges Aranoa pedig olyan elegánsan tálalja az ilyesmit, ahogyan arra csak az igazán nagyok képesek. Folyamatosan megemeli a filmjét a fennkölt mondataival, hogy aztán egy profán válasszal újra földhöz csapja: így maradhat távol az Amador a túlzott magasztosságtól vagy a demagógiától.
Ez a kettősség szövi át meg át a filmet. Marcela a templomban zokogva vallja meg a papnak, hogy nem engedi elmenni Amadort ? aki egy héttel azután meghal, hogy ápolni kezdte őt ? mert még szüksége van a férfira. A pap erre megnyugtatja: nincs ezzel baj, hiszen ezek szerint Amador halálában is segít neki és szeretteinek. Persze a pap szavai a spiritualitásról szólnak, pedig ő abszolút szó szerint értette, amit mondott: a nő csak akkor kapja meg a bácsi ellátásáért ígért összeget, ha ledolgozza a kiszabott időt, így eltitkolja a halálesetet, és továbbra is minden nap átmegy a lakásba, már csak egy holttestre vigyázni. Mintha azt mondaná a rendező ezzel a folyamatos párharccal földhözragadt és emelkedett közt, hogy a szegénység és magára hagyatottság egy bizonyos fokán az embernek nem adatik meg az abba vetett hit, hogy valaki vagy valami majd mindent elintéz és elrendez helyettünk. Mintha ez a folyamatos profanitás lenne a végső magány ? amellett a társas magány mellett, amelybe Marcela épp az egyedülléttől való félelmében menekült, vagy amellett, amelyet Amador bátortalansága okozott: nem küldte el időben azt a levelet, amelyben szerelmet vallott volna titkos kedvesének.
Aranoa filmjében lenyűgöző, ahogyan minden metafora kettős: egyrészt szimbolikus, másrészt pedig nagyon is konkrét. Mint a puzzle, amely végigvonul a filmen a kezdeti ?élet értelme?-motívumtól odáig, hogy Marcela a szemetesben összetépett képet talál, amelyen barátja, Nelson is szerepel. És ahogy a kis darabokból kirakja a puzzle-t, úgy derül ki az utolsó képdarabbal, hogy mi lesz a jövője, hogy Nelson megcsalja-e őt, hogy folytathatja-e eddigi életét. Ezután pedig Marcela is egy korábban összetépett levelet ad Nelsonnak, hogy rakja össze, és tudja meg belőle saját jövőjét; a metafora a filmben előbb konkrét dologgá válik, hogy a konkrét dolog újra visszautaljon a metaforára. Ahogy ott vannak a virágok is: az egyetlen dolog, ami a halála után is szép marad, és az emberek hasznára válik ? gondolja Marcela, amíg nem beszél a pappal Amadorról és az ő halálon túli segítségéről.
Nem csak a remek megkomponáltság teszi különlegessé a filmet, és nem is csak a finom visszafogottsága, és nem is csak egyes párbeszédeinek szépsége miatt, hanem Magaly Solier (Marcela) kiemelkedően jó játéka is. Egy arcról és két szemről van csupán szó, amely megszűri és megmutatja az egész világot, azt, ami fontos benne ? egészen pontosan és érthetően. A filmben így szinte mindig a színésznő arcát látjuk; ha valami történik, nem az esemény van a vásznon, hanem az ő arca: hiszen a dolgokat az határozza meg, az ad nekik jelentőséget, az dönt jóságukról vagy félelmetességükről, végső soron az teszi a dolgokat létezővé, hogy Marcela mit gondol róluk.
