?18 éves vagyok? ? mondja Emese. ? ?Nem akarok a szalagavatón olyan emberrel táncolni menyasszonyi ruhában, aki nem lesz a férjem. Én azt a ruhát csak egyszer akarom fölvenni.?
?18 éves és öthónapos vagyok? ? mondja Éva. ? ?Beköltözik hozzánk a német tábori csendőrség főparancsnoka a pucerjával. A főparancsnok megengedi, hogy mindennap gyakoroljak a zongorámon. Anyám éjjel-nappal süt-főz, mert nemsokára megyünk a gettóba.?
Emese és Éva elmesélik-eljátsszák egymásnak az életüket, teáznak és jelmezes buliba mennek, Emese táncolni tanítja Évát, Éva élni tanítja Emesét. Éva ugyanis mindent túlélt, amit a XX. században muszáj volt túlélni. Édesanyját, édesapját, kishúgát és szinte teljes tágabb családját gázkamrákban ölték meg 1944-ben. Mégis a belőle áradó lelki egyensúly és életöröm ellenállhatatlan ? ennek köszönhető, hogy bár a legsötétebb rémképek is felvillannak, Szabó Réka rendező mégsem holokausztdarabbá formálta a Sóvirágot. Hanem egy történetté, amelyben egy fiatal és egy idősebb elkezd egymásra figyelni.
Emese valódi, minden pillanatban jelen levő figyelmében Éva sok mindent felülír, amit ma az öregségről gondolunk. 91 évesen színpadra lép, hiszen kislánykorában balerina akart lenni. Arra készül, hogy berúgjon a 100. születésnapján. Írni akar egy könyvet a szocializmusról, ahogy ő látta. Randi-tanácsokat ad nekünk. Megmutatja, hogy nincs olyan trauma, amellyel ne lehetne megtanulni együtt élni. Mindeközben Éva maga is sokat kap Emesétől. Megismeri problémáit, átérzi kétségeit, megérti félelmeit. Együtt képesek arra, hogy ? személyes életük szintjén ? megteremtsék azt a generációk közötti folytonosságot, amelyet a 20. század traumái tettek tönkre.
A Sóvirág az évadban folyamatosan látható a Vígszínház Házi Színpadán. A próbafolyamatról dokumentumfilm készül Sírással nem megyünk semmire címmel.
