A történet egy blogon indult útjára. Mi késztetette arra, hogy papírra vesse az érzéseit?
A terapeutám javasolta. Azt mondta, olyan erősek azok a történetek, amiket megosztottam vele, hogy érdemes lenne mindig leírni, ahol éppen tartunk a terápiában. Az első fejezet tehát így állt össze. És akkor azt éreztem, hogy én ezt másoknak is szeretném megmutatni. Hirtelen felindulásból csináltam is egy blogot. A címválasztást már nem tudnám megindokolni, az Egyasszonyt írta le egyből a kezem a billentyűzetre.
Elég komoly témákat boncolgat a könyvben. Nem félt attól, hogy a nyilvánosság elé tárja?
Az első fejezet után volt egy lélegzetvételnyi időm gondolkodni, de akkor már tudtam, hogyha folytatom, akkor le fogok írni mindent. Úgy gondolom, hogyha önéletrajzi regényt készítesz, ha a saját életedről írsz, azt egyféleképpen érdemes: őszintén. A te olvasatodban őszintén, amit te éreztél, amire emlékszel, és ahogyan te megélted azt az időszakot, aminek a történetét papírra veted. Ha ezt nem tudod vállalni, hogy takargatás nélkül megírd, akkor nem kell megcsinálni?
Mennyi ideig dolgozott rajta, mire összeállt az egész?
A blogra körülbelül havi rendszerességgel raktam fel újabb bejegyzéseket. A negyedik fejezetnél találtunk egymásra Sárközy Bencével, a Libri Kiadó igazgatójával, és mire a hatodik fejezet elkészült, már szerződtünk is. A férjem is bátorított az írásban és a kiadásban. Sokszor elmondta, hogy a történet erős és megéri, hogy tovább bővítsem. A könyv egyébként azért is lett terjedelmesebb, mint a blog, mert az egyik közeli barátom - akinek sokat adok a véleményére - , azt mondta, hogy már-már elviselhetetlennek találja az olvasását, annyira sűrű. Akkor jöttem rá, hogy fontos lenne egyéb történeteket is beletenni, különben az olvasó az első ötven oldal után félredobja azzal, hogy ennyi szenvedésre nem kíváncsi. Én is éreztem, hogy először nagyon töményen írtam le a történteket, ezért utólag belekerültek olyan részek is, amik a gyerekkoromról és a családomról szólnak.
Sűrűbb változat lesz viszont a most készülő színpadi verzió, egy monodráma, amiről itt és most beszélek először. Tasnádi István a dramaturg, Jordán Adél fogja játszani a főszerepet, a rendező pedig Paczolay Béla lesz. A darab producere az Orlai Produkciós Iroda. Nagy izgalommal készülünk a bemutatóra.
Ahogy olvassuk, találni benne kisebb kitérőket, humoros részleteket is.
Ezeket a történeteket a szívemben őrizgetem. Vannak különösen meghatározó részletek is, például az alföldi papucs története, ami nagyon kedves epizód számomra, vagy más családi történetek, amiket sokszor felemlegettünk. Szinte kiömlöttek belőlem ezek az epizódok, történetek.
Tervez még folytatást, vagy egy lezárt egésznek tekinthetjük a művet?
Ez egy lezárt történet, és én azt gondolom, hogy ennek már nem lesz folytatása. Egyébként most is írok, de egy teljesen más témában.
Erről elárulhat már valamit?
Egy szintén ?vidám? témához nyúltam, a családon belüli abúzusról írok. A gyermek és családvédelem területén dolgozó barátaimtól olyan megtörtént eseteket kaptam segítségül, amikből kiindulva, egy több generáción átívelő, fiktív regényt írok, általam jól ismert helyszínre, helyszínekre helyezve.
Alapvetően volt olyan szándéka, hogy a könyvvel üzenjen másoknak, vagy elsősorban magából szerette volna kiírni a gondolatokat?
Eleinte talán azért írtam, hogy könnyítsek a fájdalmamon, de az már a második-harmadik fejezetnél látszott, hogy ez ennél több lesz. Nagyon sok levelet és visszajelzést kaptam arról, hogy az írásaimmal erőt adok másoknak. Az erőt adás akár egy kulcsszó is lehetne, mivel a levelek 80 százaléka megemlítette ezt. Akkor már tudtam, hogy a könyvnek komoly üzenete van.
A könyvből a legfontosabb mondat szerintem:
?Megyünk tovább??
A könyvben azt írja, hogy amikor utoljára találkozott Kádár doktorral, elájult. Tud valamit azóta róla?
Nem. Próbálok nem túl sokat beszélni róla, de ez persze sokszor elkerülhetetlen. Egyrészt azért, mert nem voltam hajlandó megváltoztatni a nevét a könyvben, másrészt mert tudom, hogy nagyon sokan vannak, akik őt tisztelik és becsülik. Én nem vitatom azt, hogy egyéb más esetekben megbízható, jó orvosként viselkedik. Nem azt mondtam, hogy ő rosszul végzi a munkáját, én csak azt írtam le, amit akkor, ott, velem csinált. Ez tény, akárcsak az a diósgyőri sírhely. Az igazságot írtam le. Megbocsátottam neki, de természetesen jól esett volna, ha lett volna bátorsága, hogy ezt ő kérje tőlem. Ha szembenézett volna velem, és csak annyit mond: ?Ne haragudjon, sajnálom!?. Az élete során mindenki követ el hibákat, de nagyon nehéz szembenézni velük.
Az Egyasszony az újrakezdés és a megbocsátás könyve is lehet.
Abszolút egyetértek. A megbocsátás terén jól állok, magammal, a saját bűntudatommal viszont még dolgoznom kell.
