Kutya egy dolog gazdátlan, kitett kutyának lenni - de a dohányzásról épp most kényszerűen lemondó szenvedélyes nikotinistának lenni is az. "Valaki kigondolt, hogy gondolkodjak" - az Egy kutya naplója sorsemlékező, sorselemző kutyájának szinte legelső állítása érvényes a magát (sikeres) kezelésnek alávető férfira is: ő folyamatosan gondolkodik, hogy kigondolja megváltozó (immár "matuzsálemi életkorra" készülő) énjét. A gondolkodás adekvát formája mindkettejük számára a mesélő-meditáló helyzetben magasan az élőbeszéd fölé emelt írás diskurzusa, a célszemélyt kereső felstilizált monológ, mely címekkel vagy dátumokkal jelölt kis fejezeteken át nyitja meg magát. "Írásban nem vagyok kutya, megtalálom az érzelmeket, szépen, hajlamosan" - olvassuk az ebönlélekrajz legelején. A (mostantól fogva) már nem dohányzó dohányosnak bizonyára hivatása az írás, a nagy változás jelenének próbatétele közepette, felpörgetettségében azonban mintha nem tudna írni, s ezért beszélést írna, írást beszélne: írása helyett hagyná-akarná a leszokásfolyamat tudati-fiziológiai kavargásának naplózó íródását.
A kutyatörténet és a (két névelő, a magyar és az olasz itt egymás mellé kényszerülne e betoldás nélkül) L'ultima cigaretta azzal is kiegészíti közös antropológiáját, hogy a kutya kalandos falusi-városi kóborútja hatalmas kört futva lényegében saját kezdetének kiegyensúlyozottabb másába tér vissza, a felszabadult nikotinrab viszont elhagyja addigi - nem csekély mértékben a dohányimpulzusokba, dohányzáskultúrába rögzült - létmódját, és "jó útra tér". Más útra. Megvilágosodik - ami Báthori Csaba tollán egyenlő azzal, hogy az elbeszélés utolsó, mondatnyi szava: "Sötétedik".
A dimenziókban gazdagabb, cselekményében fordulatosabb írás az első. Az átemberiesített kutya - hol a véletlennek, hol saját szimatának, hol valami megfoghatatlan predestinációnak köszönhetően - ezernyi élménystádiumon halad át. Szerkezetileg kérdéses, hogy a némi nyelvi mesterkéltségre is kész szövegnek érdemes-e annyira el-elszakadnia - egy-egy extrémebb epizód kedvéért - a kutya szerves saját világától, mint amiként ez például az örmény-betoldásban végbemegy. Ugyanakkor e példaként vett fejezet, a hangsúlyosan modern című gyorsuló idő nem ok nélkül nevezi "férfi borsószem királyfinak" öreg örmény figuráját. A gyógyíthatatlanul fázós férfi ironikusan mitizált mesealak. A didergő test melegítésére naponta gumi hőpalackokat koholó, forró vízzel töltögető hűséges házvezetőnő munkája a párától "három gerezd levegőt" sem nyújtó fokhagymaszagú konyhában, a tizenkét lyukú fa töltőállvány, ahonnan mint "kilövőállásról" indulnak a házigazda vastag szövetruhái alá a reménytelen felhevítésre hivatott rakéták: az egész szcéna a stilárisan komprimált előadás, a kibillent világrend helyreállíthatatlanságáról tanúskodó tragiko-szarkasztikus példázat magasiskolája.
A kutya nem rest bölcselkedni, s ez - kevés kivételtől eltekintve - nem áll rosszul neki. Lévén kutya, s lévén benne képesség arra, hogy a tétel életté lényegüljön szavaiban. A meglett férfi (aki néhány textusnyommal az író önéletrajzi alakmását is sejteti magában) idegenkedik a tézisektől, de nem kerülheti ki az emlékeire, életére való folyamatos vissza- és rákérdezést. "Mi mindentől rettegtem én már életemben, te jószagú" - teszi fel a kérdőjel nélküli kérdések egyikét. A mondat végi hiátus a népi-közkeletű jószagú Úristen szószerkezetre asszociáltat. S a visszarévedés a szaggal és az Úristennel folytatódik: a minapi dohányos, aki utolsó cigarettás napján búcsúzóul annyit parázsolt, füstölt el, amennyit csak lehetett, gyerekként hajdan félt "A tömjénfüstölőtől, azt nem tudtam olyan ügyesen forgatni, szítani a tüzet, mint a jóisten és a plébános szerette volna".
Mindkét mű nagy erénye a szövegösvény pontos tájolása, az előadásmód felizzítása, a motívumrímeltetés (épp az izzításé is), a kevés reményt nyújtó horizont tárgyilagos megvonása. Báthori az égalja-panorámáról lehívott fény- és árnyjelekben mégis a létezésnek a rútat felülíró fájdalomszépségeit, múlásnosztalgiáit, pillanatillanatait látja meg inkább; a megállt próba krónikása.
