A téma több mint divatos. A pszichológia és a pszichiátria korát éljük. Elemezzük magunkat és egymást, szakembereket ajánlunk szomszédnak, kollégának, barátnak, nem szégyelljük, amit korábban takargattunk, sőt szívesen beszélgetünk is a nehézségeinkről – erről, ennek mára végsőkig bulvárosított jellegéről mindig a Szilágyi Ákos által a villamoson hallott beszélgetésfoszlány, az „Olyan depi voltam, majdnem öngyi lettem” jut eszembe. Ez még a mentális szempontból meglehetősen mostoha helyzetben levő Magyarországon is igaz, hát még az USA-ban, Nyugat-Európában, Franciaországban vagy Izraelben (a Tok-Tok francia darab, a Valaki, mint én izraeli).
A jelenség számomra kissé a különböző ételallergiák „elterjedéséhez”, „divatossá” válásához hasonlít, megspékelve a legkülönfélébb okokból választott diétákkal és táplálkozási szokásokkal. Manapság szinte kötelező valamilyen specifikus étrendet választani, és két ember nem tud úgy leülni egy vendéglőben vagy kávézóban, hogy a társalgásuk legalább néhány percre ne a kalóriákról, a szénhidrátokról, az allergénekről és növényi tejekről szólna. Magazinok és honlapok ezrei írnak a táplálkozás tudományos (?) eredményeiről, de mit sem érne a dolog, ha ezek az írások nem lennének a legtöbb esetben valamilyen elmebeteg diéta propagandái, amelyekből annyi van, és annyiról derítik ki egy-két évvel később, hogy nemcsak rettentően káros, hanem még hatástalan is, hogy az már szórakoztató. Tudom, hogy a „szalonna, kolbász, töpörtyű” szentháromság magyar átkától szabadulni kellene, de attól tartok, hogy amit helyette kapunk, semmi más, mint fájdalmas káosz, amely szektatagokká változtat addig normálisnak tűnő és kiegyensúlyozottan étkező embereket, és olyasmikhez vezet, amit múltkor a piacon egy hatvanas úr panaszolt a kofának: hogy vasárnapi ebédre összeült nagycsaládjának hat tagja már évek óta hatfélét eszik. Nincs többé olyan, hogy a vendéglátó fél középre tesz egy nagy, gőzölgő tál levest, amelyből mindenki vesz, és ezen a jelképes módon is kifejezhető a családi egység és összetartozás. Nem, valószínűleg ócska „ipari”, üzleti okból – hogy a népszerűsített speciális diéták hozzávalóit gyártók jól járjanak – mindenkit meg kellett bolondítani.
Az egyik ok tehát az anyagi, ez biztos. De a széttöredezettségnek, individualizáltságnak, „mindenki egyéniség” hozzáállásnak bizonyára mélyebb motívumai is vannak. Mintha nem lennénk többé „egy vérből valók”, mint Maugli volt a dzsungel többi lakójával; mintha mindenki külön bejáratú világban élne, amelyben kizárólag a maga által alkotott vallás igazságai érvényesülnek, és mintha soha többé nem tudnánk és akarnánk elfogadni, hogy a másik megérthet bennünket – már persze leszámítva a dietetikusokat, a táplálkozáscoachokat és a pszichogurukat. Minden szakmásítva lett, mintha nem lenne saját eszünk és józan belátásunk, az utolsó sejtünkig mindent „szakemberek” akarnak átvenni és uralni, testünket és lelkünket egyaránt gyarmatosítva.
Mindenki „eset” lett, amelyet „kezelni” kell, és ki más kezelhetné, ha nem szakemberek, akik jobban tudják, hogy mi jó nekünk, mint mi magunk. Akik mindenféle szabályt előírhatnak, bizonyos gondolatokat megtilthatnak, és esetleg még kemikáliák is a rendelkezésükre állnak, amelyekkel az általuk helyesnek tartott irányba terelhetnek bennünket.
Mindkét darabra úgy tekintek, mint amely ennek a korjelenségnek egyszerre a terméke és a kritikája.
A Tok-Tok, amely bulvárdarab, és a felszabadító hatása a tiszteletlenségéből, a pimaszságából fakad, jellemző módon egy olyan sztárpszichiáter rendelőjének várótermében játszódik, aki késik. Megvárat hat embert, aki tőle – kitől mástól? – reméli a megváltást, de akik számára így nem marad más megoldás, mint hogy egymáson próbáljanak segíteni, anélkül hogy erre kezdetben hajlamosak lennének.
Jóbarátomnak nemrég elhunyt az édesapja. Mondtam neki, hogy ha jólesne beszélgetnie, szóljon. Elkerekedett szemmel pillantott rám, és szinte sértődötten azt felelte, hogy ez eszébe sem jutott – pszichológushoz fog menni. Egy szakma kitartó igyekezettel elérte, hogy a legelemibb emberi gyakorlatok, amelyek évszázadokon át „beváltak”, és az irgalmasság testi-lelki jó cselekedeteiként mindenkinek kötelességei voltak, privilégiummá, szakértelemhez kötött tevékenységgé váljanak, és gyanúba keverjék az emberi közösségérzést, az egymás iránt érzett felelősség tudatát.
Laurent Baffie darabja, a Tok-Tok amellett, hogy bemutatja, micsoda pácban vagyunk, arra a nagy igazságra hívja fel a figyelmünket, hogy végső soron mégiscsak egymásra vagyunk bízva, és ez nem valamilyen szakma vagy iparág, hanem maga az életünk.
Vígjátéka néhol ízléstelen, a színészek azonban nagyszerűek, és átélhetővé teszik az általuk játszott páciensek magánpoklait: kényszerbetegségeit, fóbiáit, magányát és tanácstalanságát. Elszigeteltségét mindenki mástól, és azt az ebből következő tudatot, hogy senki sem értheti, ami velük van – leszámítva esetleg egy nagyon kiváló pszichiátert. De nem kapnak mást, mint egymást, és úgy tűnik, ennél jobbat nem is kaphatnának.
A Valaki, mint én is hisz a csoport erejében, de sokkal kompexebb helyzetet mutat be, és nem vígjáték.
A pszichiátriai osztály itt enyhhely, ahová a világ – a darabban főleg a rémes szülők – kártételei elől be lehet menekülni, és a többiekkel viaskodva, de azért beléjük is kapaszkodva erőt lehet gyűjteni a felnőtté váláshoz, a saját lábra álláshoz (mert az itteni karakterek fiatalok). Érdekes motívum, hogy a főorvos mellett ott a drámatanár is, aki részben komplementer, részben azonban a pszichiáterével versengő módszerrel próbál segíteni. A bekerültek kezdetben csak magukra figyelnek, és nehéz a többieket elviselniük, a darab azonban végigvezet azon a folyamaton, amelynek során egyre inkább ráébrednek a közösségükre. Arra, hogy a különböző tünetek ellenére ugyanaz a bajuk: a rossz indulás, a szülők önzése és durvasága, valamint egyéb traumák (nagybácsi pedofíliája, ismerős erőszaktétele) vezettek a lelki zavaraikhoz. Az intézményben ezek terápiáját nyújtják – alapvetően egymásnak, de ezt két hozzáértő és elkötelezett segítő teszi lehetővé.
Az előadásban sok a táncos és mozgásszínházi elem, amelyek a tréningjelleget erősítik; azt a felismerést közvetítve, hogy a testi aktivitás, játékosság, összekapcsolódás hozzásegíthet a rögzült zavarok felülírásához. Ahhoz, hogy egy nagyobb egység részének érezzük magunkat, és átkozott magányunk enyhüljön, elátkozottságunk tudata megszűnjön. A táncos jelleg azonban számomra széttöredezett epizódok egymásutánjává tette a darabot, amely mintha inkább megmutatni akarna valamit, és nem elmesélni, és mintha inkább egy módszer demonstrációja volna, mint valódi emberek eseteinek bemutatása.
Végső soron azonban, teljesen eltérő jellegük és stílusuk ellenére, mindkét előadás a csoportmunka, az egymás szemének tükrében magunkra pillantás felszabadító erejét hirdeti.
Annak igazságát, hogy gyakran magunkon is segítünk, amikor másokon segítünk, vagy legalábbis kinyílunk egymás felé, mert e gesztus révén máris új nézőpontot kapunk a magunk bajához.
Részletes információ és előadás-időpontok az Orlai Produkció és a Maladype Színház oldalán
Nyitókép: Tok-tok..., fotó: Takács Attila
