A kötet valójában egy családregény lehetőségének a vázlata, amelyből a polgárság nagy Harmonia caelestisét is megírhatta volna, hiszen a nyelve, a humora, az intellektusa, az írói kvalitása megvan hozzá.
Sőt, vannak hozzá egzotikus történetei, anekdotái és olyan sorsesemények, amelyeknek egy-egy epizódjából csakugyan készülhetett volna önálló regény is. A magyar főnemesi világ Esterházy-féle számozott mondatai után Nádasdy nyilván más eszközökkel, más víziókkal alkothatta volna meg az Osztrák–Magyar Monarchia művész polgárainak nagyregényét, a tulajdonságokkal teli emberek kóborlásait a szétesett birodalomban. Ebből azonban csak egy harmincoldalas, fergeteges interjú kerekedik ki, amely inkább afféle kellemes sztorizás lett. Anekdoták káprázatosan színes füzérét kapjuk, amely kerete lehetne a vágyott nagyregénynek, melyet csak Nádasdy tudna megírni.
Íme néhány villanás, tényleg csak kedvcsinálónak…
Nádasdy anyai nagyapja, Eduard Ritter von Hübner a csehországi Dobrzan elmegyógyintézetében született, ahol az apja volt a gazdasági igazgató. Szóval a nagypapa a bolondokházában nőtt fel, majd kilencéves korában vonattal leküldték Fiumébe tengerésziskolába, ahol tengerésztiszt lett. K.u.K. Kriegsmariner. Elvégezte a kadétiskolát, a Monarchia három tengeralattjárója – U1, U2 és U3 – közül a kettesen szolgált, tengerészként megjárta Kínát és Japánt, tagja volt a szingapúri lovaspólóklubnak, majd Polában (ma Pula) megismerkedett Nádasdy nagyanyjával, Hartmann Karolinával. Az ő apja birtokolta az első tiszai gőzhajót. Nádasdy nagyapja és családja a Monarchia összeomlása után – nem tisztázott okokból – Pécelre költözött.
A nagyapa másod-unokatestvére volt Lehár Ferencnek, és ekkor még nem jutottunk el Nádasdy Ádám apjához, aki gimnazistaként lefordított egy Puccini-egyfelvonásost, amelyet 1922-ben bemutatott a pesti Operaház, így Nádasdy Kálmánnak engedélyt kellett kérnie az iskolájától, hogy megnézhesse azt a zeneművet, amelynek a librettóját ő ültette magyarra. A Zeneakadémia zeneszerzés szakán Kodály volt a tanára, az ő tanácsára hagyta abba a tanulmányait, mert rendezni hívták az Operaházba, ahol később főrendező lett.
Nádasdy Kálmán megérdemelne egy aparegényt… A Bohémélet 1938-as rendezését több mint hatvanszor játszotta a bécsi Staatsoper, de rendezett a milánói Scalában, Firenzében és Veronában is. Az ő nevéhez fűződik az első színes magyar játékfilm, a Ludas Matyi (1949), valamint 1953-ból a Föltámadott a tenger című kétrészes játékfilm elkészítése is. Persze, Nádasdy Ádám a saját életéről akart mesélni, nem szerette volna sokadszorra is felmondani a kigyakorolt anekdotákat – ez érthető, ő elsősorban nem a híres szülők gyereke (édesanyja Birkás Lilian opera-énekesnő volt), saját jogán az, aki. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Angol–Amerikai Intézetének oktatója, nagyszerű nyelvész, szórakoztató esszéista, Shakespeare és Dante avatott fordítója, de először is saját hangon megszólaló, kiváló költő.
Mégis, maradjunk még rövid időre az apjánál, illetve a Ludas Matyi filmváltozatánál, amelyet a belga Gevaert vállalat kísérleti nyersanyagára, Gevacolorra forgattak, és a bemutató után néhány hónappal már alig voltak színnyomok a tekercsen, így aztán, amikor 1961-ben „felújították” a filmet, már fekete-fehérben hozták forgalomba. Ahogy a szocializmus azonnal elszürkült, úgy lett fekete-fehér a film is. Majd 2010 körül ismét felújították, és csodák csodája: visszanyerte eredeti színeit. Valahogy így színeződik be újra minden visszaemlékezés Nádasdy Ádám szövegeiben is, amelyek fókuszában a nagypolgári létezésen túl főleg a pártállami hétköznapok történései állnak. A kötet így részben az ifjúkor és a rendszerváltás idejének „újrafényelése.”
Feltűnő a kötet műfaji sokszínűsége. A családi emlékkönyvet fellapozó interjúval indul, majd számos tárcát, naplórészletet olvashatunk, melyek a közelmúltra fókuszálnak. Utóbbiak kötetbe szerkesztése problémás, mert ezek a felkérésre készített szövegek csak a szerkesztők által meghatározott időt dokumentálják, de miért csak azt, ha már… Mi van a naptári évek többi napjával? Van ebben némi esetlegesség – mondjuk ezt annak ellenére, hogy a szövegek izgalmasak. Arról nem beszélve, hogy adott volt akár annak is a lehetősége, hogy a szerző megemelje e szövegeket, rendes tárcát írjon belőlük, értekező prózát, vagy hogy hozzágondoljon a szövegekhez valami keretet.
Lenyűgöző Nádasdy élményanyaga, ezért sem értjük, miért nem üti le a legtöbb magas labdát. Mi még tovább olvasnánk a félig elmondott történeteit, szeretnénk megtudni ezer és ezer részletet, hiszen annyira izgalmas minden, amit ír…
Ott van például az ötvenes évek karácsonyait feldolgozó, Az igazi idegen című remeklése. Életképei színesek, szépen összeérnek, mint karácsonyfán a díszek. Aztán arról olvashatunk, hogy szenteste feltűnik a szerző édesanyjának első férje, Géza bácsi, akinek nem volt hová mennie, ezért a Nádasdy családnál töltötte az ünnepet. Ekkor esik le az akkor még gyerek szerzőnek, hogy Géza bácsi nem külföldön volt, hanem börtönben. Semmi mást nem tudunk meg erről az igazán drámai helyzetről, ráadásul dramaturgiai szempontból is jobban elő lehetett volna készíteni, de talán beértük volna azzal is, ha kiderül, miért ült Géza bácsi (nyilván politikai okokból), mi lett vele, ki volt ő egyáltalán…
A Hordtam irhámat a kihagyások könyve is. Ugyanakkor a Hajrá Ausztria! című írás, amelyben egy focimeccs ürügyén a Pestre érkező osztrák rokonok kalandját írja meg a szerző, több mint kellemes szöveg, ahogy a velencei-tavi nyaralás „megzenésítése” is, amelyben hirtelen – mint egy burleszkfilmben – feltűnnek a szovjet katonák és aranyfogú feleségeik, utóbbiak rózsaszín melltartóban fürdenek, megmászva a vízen lustán ringatózó fekete teherautó-belsőket.
A legszórakoztatóbb írás azonban A csendes milliomosok, a velencei rokonlátogatás megírása, amelynek feszültségét az adja, hogy az elszegényedett olasz arisztokrata család tagjai – akik között maoisták, marxisták is voltak – hogyan viselkednek, amikor az egyik legelegánsabb étterembe mennek ünnepelni. „Massimo végignézett a cukorhattyúkon, a likőröspoharakon, az alattuk elterülő téren, és bűntudatos mosollyal fölsóhajtott: Se Mao vedesse! Ha ezt Mao látná!”
A kötet következetesen kihagyásos akkor is, amikor szóba kerül a szerző édesapja. Nádasdy nem tárgyalja, hogy milyen kompromisszumok árán tudott egy polgári világból érkezett rendező az ötvenes és hatvanas évek világában érvényesülni, úgy, hogy a legkeményebb diktatúrában, 1950-ben és 1954-ben (!) is megkapta a Kossuth-díjat, majd harmadjára (!) is, 1965-ben. Bár egy helyütt ír arról, hogy az apja afféle mitfahrer (társutas) volt, és egyszer fia füle hallatára azt mondta, hogy egy operaházat bárhol a világon mindig csak a hatalommal együtt, az uralkodó kegyéből lehet működtetni, vagy el lehet menni. Nádasdy Ádám annyit ír erről a nagy belső csatáról, hogy ez az apja választása volt. Mást nem tudunk meg, pedig mennyi dráma és önmarcangolás lehetett ebben.
És hát igen, újra eszünkbe jut: ott van ebben a nagy aparegény lehetősége. Egyes történetmorzsákból Bereményi készíthetne filmet, más motívumokból Szabó István vagy Gothár Péter. Míg sok író hónapokig kutat, hogy utánamenjen egy jó kis vidéki ’56-nak, addig Nádasdy számára kéznél van a 20. század egyik legizgalmasabb története.
Nem baj, ezek az elhallgatások is pont olyanok, amilyenek mi vagyunk, és még így, a bennragadt mesékkel is az év egyik legfontosabb kötete lett a Hordtam az irhámat. Tiszta, lendületes próza ez, a témák nehézségei ellenére is kellemesek és élvezetesek Nádasdy kalandozásai az identitás nyomában. A 2005-ös Litera-napló egyik szövegében arról ír, hogy egyszer felhívta Perneczky Géza művészettörténész, hogy ugyan, nézne már utána annak, hogy írják a Macbethben az erdőt… Erre mondja azt Nádasdy, hogy ezeket a kis feladatokat imádja, és hogy az igazi munkahelye a különleges tudakozó volna.
Nos, van nekünk egy egyszemélyes különleges tudakozónk. Nádasdy Ádámnak hívják. Bátran kereshetjük, ha bármit is tudni akarunk arról, mi az a keresztény (és közép), liberális, bölcsész, tanár vagy éppen tengerésztiszt.
Nádasdy Ádám: Hordtam az irhámat (Magvető, 193 oldal, 4499 Ft)
Fotó: Keleti Éva / MTVA Gyűjtemény
