Beszédesek az Eiffel Műhelyházban lendületet vevő új programok fantázianevei: egytől egyig a tegnapi ipari terület és a mai összművészeti bázis összetéveszthetetlen jellemzőire utalnak. A Váróterem után Átszállással közelíthetjük meg a Szeneskocsit, de ne feledjük: néha még a Krampácsolóknak is szüksége van Gőzeresztésre! A programok minden esetben csatlakoznak, legtöbbször tematikusan is kapcsolódnak az Eiffel esti műsorához. Jó hír az operalátogatóknak, hogy az aznapi jegyükkel bekapcsolódhatnak a kísérőrendezvényekbe is, melyekre természetesen külön is lehet érkezni, előzetes regisztrációt követően.
Arról, hogy mi vár ránk a Váróteremben, Horváth Gergely rádiós műsorvezetőt kérdeztem, aki egyórás életműinterjúkat készít művészeti életünk jeleseivel. „Kötetlenebb formáját kerestük annak, hogy előadás után barátokkal maradni lehessen az Eiffelben egy másik programon: szeretnénk itthon meghonosítani ennek a kultúráját.” Amikor arról faggatom, hogy az adott este interjúalanya kapcsolódik-e az éppen látott produkcióhoz, azt mondja: „Mivel nézőink javarészt onnan érkeznek, reflektálni kell a látottakra, de fontos leszögezni, hogy itt a főszereplő mindig az alany. Zsoldos Bálint zongoraművész nemcsak a hangulat megteremtéséért, de az egyes blokkok összekötéséért is felel, amikor a beszélgetőtárs számára kedves dallamok is felcsendülnek majd.”
Horváth Gergely elmondja, hogy a felkért partnerek évtizedek óta olyan nívót képviselnek a magyar művészeti életben, ami garanciát jelent a tartalmas kikapcsolódásra. A beszélgetések személyesek, ugyanakkor szakmaiak is lesznek: „Ki kell mondani, hogy mit köszönhetünk ezeknek a nagyszerű művészeknek: a Váróterem erre teremt alkalmat.”
A Kossuth- és Jászai-díjas színművész és rendező, Hegedűs D. Géza az általa szerkesztett Átszállás kapcsán büszkén mesél személyes indíttatásáról: „Debreceni diákként úgy jutottam haza, Ibrányba, ha az állomásról elindulva, egy óra alatt megtettem ötven kilométert a nagyvonattal Nyíregyházáig, ott pedig átszálltam a kisvonatra, hogy huszonhét kilométert végig zötyögve, sok kis falu peronján meg-megállva, két óra alatt szeretett szüleimhez érjek.” A rendező reméli, hogy ezt a gyermeki örömet adja meg az Átszállás a nézőknek, melynek során a költészet és a zene segítségével korok, stílusok, műfajok között utazva és átszállva tölt együtt időt művész és közönsége.
A havonta jelentkező tematikus esteken a Színház- és Filmművészeti Egyetem és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatói többek között történelmi személyekről, a groteszk és szatirikus látásmódról, Amerikáról vagy éppen Shakespeare költészetéről vallanak. Amikor arról érdeklődöm, miért a vers révén, így felel: „Ma a költészet, a dal a progresszió. Képes megváltoztatni az emberek fantáziáját. Minden ember költő. A létezés maga költészet.”
A Szeneskocsi elnevezésű sorozatot a Szent István Intézet koordinálja: a beszélgetéseket az intézet kutatási igazgatója, Horváth Máté szervezi. „Olyan közéleti vitaestek megszervezésére kaptunk felkérést az Operától, melyek kapcsolódnak az adott este előadásához. Tudni kell, hogy felkért közreműködőink nem a zenemű történetéről vagy interpretációjáról beszélgetnek, hanem a darabban felvetődő kérdésekről, problémákról.” Hogy ez konkrétan mit jelent, azt A Mester és Margarita után megrendezett első alkalom remekül példázza: „Takács Bence moderálásával Bedő Imre, a Férfiak klubja alapítója és dr. Gájer László, a Pázmány Egyetem Hittudományi Kar Filozófia Tanszékének vezetője a Bulgakov-regény központi kérdéséről, a gyávaságról beszélgettek: jól sikerült, tartalmas találkozás volt” – árulja el Horváth Máté.
Amikor arról kérdezem, hogyan választják ki a hozzászólókat, a szerkesztő elmondja: „Igyekszünk egy-egy problémát elméleti és gyakorlati oldalról is megvizsgálni. A Szent István Intézet hitvallásával összhangban a keresztény egyházak társadalmi tanításából kiinduló tevékenységeket végzünk, és úgy véljük, hogy a közéleti beszélgetések nagyon is beleillenek a profilunkba. Hosszas elméleti fejtegetésekre azonban senki ne számítson, inkább arra, hogy a darab benne frissen motoszkáló kérdéseire választ kaphat a Szeneskocsin.”
Sokan alighanem a Dumaszínházzal partnerségben megvalósuló Krampácsolók című sorozatot várják a legjobban. A főszerepben Kovács András Péter és Janklovics Péter humoristák, akiknek a műsorát Dénes István zongorakísérete teszi teljessé. Az Operához családi szálakon keresztül is kötődő Janklovics Péter szerint „nehezített helyzetből indulunk, hiszen egy operaelőadás után kell a közönséget megnevettetnünk. De gondoskodunk arról, hogy jól érezzék magukat, és szórakozás közben akár tanuljanak is. Érdekel például, mire emlékeznek az előadásból, de arról is kikérdezzük őket, hogy az általunk elmondottakból mi maradt meg. Kihasználjuk a hely adottságait, így lesznek filmbejátszások is, és az élő zene sem maradhat el.”
Amikor arról kérdezem a humoristát, hogy egy sötét tónusú operával mit kezdenek majd, azt mondja: „Meggyőződésem, hogy mindennek meg lehet fogni a humoros oldalát. Aggodalomra semmi ok, tisztelettel közelítünk a több száz éves remekművekhez, de az a célunk, hogy a nézőket meglepjük az általunk kínált szokatlan kapcsolódási pontokkal.”
A súlyosnak és komolynak bélyegzett operák „levezetésére” szolgál a Gőzeresztő is. A sorozatot már az előző évadban megismerték és megszerették a nézők: Karosi Júlia a 327-es Mozdonycsarnokba saját kvartettjével és számos más, általa meghívott formációval érkezik. A cél ugyanaz, mint eredetileg: a kiváló jazzisták konkrét tematika mentén könnyed dalokat fűznek fel egy műsorba. A jazz esetében az atmoszféra a leginkább meghatározó, Karosi Júlia és az általa meghívott csapatok gondoskodnak a megfelelő hangulatról.
Az énekesnő szerint nem csak az opera- és jazzrajongók – nem feltétlenül óriási létszámú – metszetére számítanak, amikor a közönségről gondolkodnak. Bízik viszont abban, hogy a pályájuk elején járó, de máris komoly eredményeket felmutató fiatal formációk zeneileg érett, egyéni produkciója az operaműfaj leginkább elkötelezett híveit is megszólítja.
Jászay Tamás
Kiemelt kép: Janklovics Péter. Fotó: Merjas Georgij
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
