A torony belül kétszintes, lent borozó volt fa asztalokkal és padokkal, fent pedig presszó kovácsoltvas ülőkékkel és kerek asztalkákkal. Az ülőke és az asztalka lábai jellegzetes kunkorokban végződtek, amibe nagyon könnyen bele lehetett rúgni és az nagyon fájt. A bejárat a talajszintnél volt (illetve most is ott van, de a köznép már nem mehet be, mert a szépséges lőportorony silány italraktárrá züllött) így mindkét irányba két nagyon meredek, nagyon keskeny lépcsőn lehetett közlekedni, ami nem volt könnyű, ellenben nagyon is romantikus.
Aztán egyszer csak bevehetetlenné vált a két műintézmény - talán már egy évtizednél is régebben - és szorgos ácsmunkával megszületett a ma is látható kültéri formáció. Azóta együtt lélegzik a várszínházzal: délelőtt halott, délután szunnyad, estefelé élénkül, s végül éjszaka tetőzik az élet. Napközben csak a véletlen idevetődő városfelfedezők és az általában kánikulai tetőpontra eső próbák tikkadt résztvevői láthatók a teraszon. Előadás előtt pár órával azonban megsokasodik a nép, van, aki csak a strandon szerzett pirosságát hűsíti, mások arra kíváncsiak, hogy milyenek a színészek "életben". Van, aki dolgozik, például az újságírók, de gyakran a színészek is összeolvasnak, végszavaznak. Vagyis pont olyan, mint minden színházi fesztivál terasza.
Vagyis mégsem. Máshol nem a megvilágított középkori téglavár van előtted, melletted, mögötted, nem a Weinckheim kastély parkjában magasodó faóriások ölelnek körbe, nem a csónakázó tó elsimult víztükrét bámulod, s nem a majdnem tökéletes vidéki csend borul rád - kivéve persze a terasz zsivaját.
Persze fokozza a hangulatot, ha jó előadást láttál, de ha véletlenül mégsem, itt előbb-utóbb betömhető az űr.
