A legvidámabb napközi

Egyéb


20070920libella_byfima (5).jpg
Nándorfi Máté felvételei

A Libella az említett anyaintézmény bezárása után nyitott meg, ebben az álmennyezetes, állandó kiállításos, faasztalos, fapultos formájában, kihányt rózsaszínű falak között. Előtte Kelenföld egyik legsúlyosabb, arab pénzváltóktól tarka, piros bőrüléses, konyakozós presszója volt, azelőtt meg ki tudja micsoda, de a kávéháztörténészek szerint közel negyvenévnyi kávéházi létet mondhat magáénak a hely. Igaz, hogy a gyönyörű, még eredeti neonfelirat már akkor sem világított, amikor elkezdődött itt a város bohémjeinek az élete.

 
A szomszédos Műegyetemről kezdettől fogva jártak ide a jövő mérnökei. Talán innen a neve is: "A libellával egyenesek és síkok tehetőek vízszintessé, illetve függőlegessé. Belső felületén csiszolt, zárt üvegedény, amelyet alkohollal vagy éterrel töltenek ki úgy, hogy buborék még véletlenül se maradjon benne." Jól összejöttek itt azért a söröskorsók meg a vízszintesek, sőt a párhuzamos életek is. Az első törzsek tehát mérnökfélék, aztán a Szkéné Színház büféjéből átigazolt ide egykor a komplett Pintér Béla Társulat, illetve annak kezdeményei, majd a szkénés színészek mindegyike, de a kedvező, éjszakai buszhoz is közeli fekvése miatt a MU Színház gárdája is erre bandukolt haza. A TranzDanz atyja és a Muzsikás híres prímása gyakorta adott ízelítőt népi kultúrából úgy, hogy a borosüveg adta a másikat.
 

Legendás és folyamatos házibulik voltak, vannak itt. Mindehhez jött még a tulaj, Foitl Bandi személye miatt is, az egykori Tilos az Á közönsége, kivénhedt punkok, írócsótányok, költőfejedelmek, politikusok. Szóval itt is megélhető az a nagyszerű társadalmi kavarodás, amitől Közép-Európa legjobb zenés szórakozóhelye, a Mikszáth téri, annyira jó volt, vagyis, hogy együtt ivott tróger, nagykövet, művész és underground rádiós. Az állandóan ott tanyázó vagy néha betérő vendégek már akkor sem csupán ismerték egymást, hanem fűtötte őket a kollektív tudat, hogy nem a szánalmas sorsú magyar hazában élnek, hanem valami sokkal jobb helyen. Ez a kocsmaöntudat nagyon jellemző ma a Libellára is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a szerző személye, aki a nyolcvanas évek leglegendásabb zenekarának azóta idegenbe szakadt énekese és egy jóképű drótszőrű tacskó (szintén törzstag) társaságában már megpróbált hazamenni egyszer a saját hátán is egy tequila rapido vegyes váltó után. Vagy gondoljunk csak bele, melyik az a budai presszó, amelyiknek tízéves évfordulóján fesztivált rendeznek egy budafoki focipályán, és az egész napos programra alig férnek be az emberek. A jeles jubileumra kiadtak egy lapot is, amelybe olyan szerzők írtak a hely szelleméről - maguk is elkötelezett klubtagok -, mint Garaczi Laci, Nagy Gabi, Jánossy Lajos, Németh Gábor, Bárdos Deák Ági, Para-Kovács Imre, Szíj Ferenc, Keresztúry Tibor, a leghíresebb anagrammagyáros Sarankó Márti, a legnagyobb magyar anarchista Modor Ádám, és sokan mások, meg jómagam.

 

Persze azért nincsen az, hogy itt bárki ingyen fogyaszthatna, de van kevésbé jó bor és kiváló bor árkategória. A melegszendvics világbajnok, sokan hajnalban ezért és a habos kakaóért járnak ide, és kapni tyúkmájdarabokkal kevert zsíros kenyeret uborkával, ami másnaposság ellen bomba eledel. Egy erdélyi pincérlány meghonosította a száznapos savanyútojást is, ami gusztusos üvegben díszeleg, és aki szereti az egzotikus kalandokat, az feltétlenül próbálja ki.

 
Főtt kaja ritkán van, az kifejezetten közösségi dolog. Ha valaki elhatározza, hogy szülinapot tart, vagy karitatív kedve van, hozza a nyersanyagot, főz és kiosztja a barátainak meg a betérő meg nem értett festőknek. Ami még lényeges, hogy kaja után nemcsak inni, hanem táncolni, társasjátékozni és kártyázni is lehet, meg vendégszöveget gyűjteni a készülő regényhez, sőt megkérni gyors egymásutánban három nő kezét. Lehet itt mindent, még asztalon táncolni is intelligensen, meg nagymonológokat ordibálni a másik fülébe. Itt a kommunikáció élő, interaktív fogalom. Ahogy Grecsó Krisztián író és különböző női magazinok üdvöse, egy viszonylag új törzstag írja:
 
"A Libella egy olyan hely, ahova nem lehet bemenni karddal és
pajzzsal, mert rád szólnak, törődnek veled, gondoskodnak rólad,
ott nem lehet szabdalni, az egész városban lehet, a Libellában
nem, mert a Libella egy olyan sziget, aminek nincsen partja, ahova
bejönni könnyű, és kimenni persze nehéz."
És milyen igaza van.