A Szépművészeti Múzeum csodás gyűjteménye minden látogatás alkalmával tartogat valami váratlan érdekességet, meglepetést, főképp, ha szakértő vezető hívja fel rá a figyelmünket. A járványügyi helyzet sem akadályozhatja a képtárlátogatást. A Múzeum+ sorozatban ezúttal El Greco és kortársai művészete került a középpontba.
El Greco neve szinte összeforrt a magyar műgyűjtő Nemes Marcellével. A 20. századi művészek újra felfedezték és ihletőjüknek tekintették a görög származású festőt, s ez Nemesnek is köszönhető volt. Ma már szinte feledésbe merült a nagyvonalú, jó érzékkel megáldott műgyűjtő, mecénás neve, pedig a 20. század elején hazai és külföldi galériák megkerülhetetlen szereplője volt.
Jánoshalmán született 1866-ban, Klein Mózes néven, zsidó kántor gyermekeként. Kalandos fiatalkora után Budapestre került, ahol merész üzleti vállalkozásba kezdett, jövedelmét pedig a Japán kávéház művészasztala mellett kapott információkat felhasználva és finom érzéke révén régi és kortárs műtárgyakba fektette. „Nagyban” utazott, nyolcvan-száz képet is vásárolt egyszerre. Banki és magánhitelből fedezte vásárlásait, de pénze fogytán eladta gyűjteménye akár legféltettebb darabjait is.
Rembrandt-, Botticelli-, Tiziano- és Rubens-festmény tulajdonosa is volt, és a kortárs impresszionisták, Monet, Renoir, van Gogh képeit is gyűjtötte.
A korabeli magyar kultúrpolitika semmilyen lépést sem tett a kollekció megszerzésére és egyben tartására.
Nemes megítélése már kortársai körében is igen ellentmondásos volt, de mecénási működéséért becsülték. Kortárs magyar művészektől is vásárolt – Rippl-Rónai Józseftől például vagy ötven művet is megszerzett –, és továbbtanulásukat is támogatta ösztöndíjakkal. Amikor a nemzeti ereklyének számító Mányoki Ádám-féle híres II. Rákóczi Ferenc portrét megvette, egyből a magyar államnak ajándékozta, és a festményt bemutató kiállítás belépőjegyeiből befolyt összeggel támogatta a Képzőművészeti Főiskola nehéz sorsú hallgatóit.
A külföldiek elsősorban El Greco gyűjtőjeként tekintettek rá: források bizonyítják, hogy a manierista festőzseni 17 alkotásának volt a tulajdonosa, és közülük egyet, a Bűnbánó Magdolnát a Szépművészeti Múzeumnak adományozta. De Kecskemét városa is általa gyarapodott egy nyolcvan darabból álló modern magyar festménykollekcióval.
Mivel örökös nélkül halt meg, sok közgyűjtemény bízott benne, hogy rá hagyja a kollekcióját, de mint utóbb kiderült, mindent a hitelezői javára kellett elárverezni.
El Grecót, a művészettörténet egyik legeredetibb, legkülönlegesebb alkotóját három nemzet is magáénak vallja. Az 1541-ben, Kréta szigetén született, görög Doménikos Theotokópoulos ikonfestőként „működött”, de többre vágyott, ezért 25 éves korában Olaszországba, Velencébe tette át székhelyét, hogy Tiziano műhelyében tanuljon és a velencei művészek alkotásait tanulmányozhassa.
Velencében töltött időszakára jellemző és még későbbi művein is megjelenik az olasz színhasználat: az élénk, erős koloritok. A velencei tanulóévek után Spanyolországba került, Madridban, majd Toledóban telepedett le, és az erősödő ellenreformáció szolgálatába állt. Elsősorban szakrális témákat választott, hogy képei az elvárásoknak megfelelő üzeneteket közvetítsenek. Egyedi emberábrázolása, megnyúlt alakjai, újfajta kompozíciói és a Velencéből magával hozott erős színhasználat mind karakteresen megkülönböztetik kortársaitól.
A legenda szerint képeit egy fakereszt letört darabjával festette, javítások nélkül, hogy minden festékfolt Isten akaratának feleljen meg. Szenvedélyes hitén és tehetségén túl az határozta meg a művészetét, hogy a régi stílusú ikonfestés és a modern nyugati festészet jellemzőiből gyúrta össze saját stílusát. Hosszúkás alakjainak okát évszázadokon át kutatták. Mára bebizonyosodott, hogy nem szenvedett semmilyen szem- vagy idegbetegségben:
különleges arcai és kompozíciói művészi döntéseinek eredményei.
Gyakran megfestette ugyanazokat a témákat, és kis másolatokat készített műveiről, amelyeket megtekintve a megrendelők szinte „prospektusszerűen” válogathattak a munkáiból. A 12 apostolról is több sorozatot készített. Hat apostol jobbról, hat balról tekintett a középen elhelyezkedő Jézusra; a Szépművészeti Múzeum híres férfi tanulmányfeje is egy ilyen sorozat számára készülhetett.
El Greco magas árat szabott alkotásainak, amivel a szellemi munka elismertségét kívánta növelni.
Halála után
évszázadokig feledésbe merült a munkássága, míg végül a 20. század modern
művészeti mozgalmai újból felfedezték, és az örök klasszikusok közé emelték.
Szakrális művészete az ellenreformáció „propagandáját” szolgálta. Németországban a festészet – részben a reformáció elterjedése miatt – jelentősen háttérbe szorult. Új témák kerültek előtérbe, a szakrális alkotások pedig új megvilágításba kerültek: a portrék, életképek és a vallási témák mondanivalója is új színezetet kapott.
Bár Hans Baldung (Grien), a 16. században élt német festő bibliai témát választott a múzeumban kiállított festménypárosának, Ádám és Éva alakjairól nem a vallási elhivatottság sugárzik. Éva kacéran és kihívóan, csábító szépsége teljes tudatában nézelődik, Ádámot pedig egyenesen szatírnak ábrázolja a festő, ezzel erős erotikus felhangot kölcsönöz a művének.
A jelenet harmadik „főszereplője”, a tekergő kígyótest sem hiányzik a képről, és a kígyó feje különös módon emberarcban végződik, jelezve, hogy a kísértést nagyon is emberi eredetűnek tekinti a művész.
Baldung a polgári nevéhez kapcsolt Grient, azaz a művésznevét az általa oly gyakran használt, fémesen csillogó zöld színről kapta. Ezen az alkotáson a kígyó teste pompázik olajzöldben.
Képek forrása: Szépművészeti Múzeum
