Az utolsó állat és a ruméliai csillag találkozása, III/1. (1986)
A színpadszerűen berendezett kompozíció előterében egy emelvényen vagy háztetőn egymásnak háttal két fekete kutya ül. A kutya a komplex szimbolikájú El Kazovszkij-univerzum egyik legfőbb motívuma. Egyfelől félelmet keltő ragadozó, ugyanakkor hűséges és kiszolgáltatott teremtés is. Alakja egyszerre utal az Én androgün jellegére és a szerelem természetére. Megkettőzése az Én és a Másik viszonyát tematizálja: a két, egymásnak háttal álló figura egyszerre alkot organikus egységet, ugyanakkor pozíciójuk a másiktól való távolságot is jelöli. A kutyák az egymás iránti feltétlen hűségre és a szerelemnek a másik bekebelézésére irányuló, ragadozó természetére is utalnak.
Szirén a szigeten VII. (Jugoszlávia emlékére – 1991)
A kép előterében terasz áll, peremén két égő lámpa, távolabb szárnyas szirén látható. A háttérben hatalmas vízfelület, amelyet narancssárga-vörös színekben izzó hegyláncok ölelnek körül. El Kazovszkij művészetében a szirén is emblematikus motívum. A csábító, ragadozó, a szerelemben elveszejtő lény a vágyat, a sóvárgást, a harmonikus szerelem képtelenségét és elérhetetlenségét jelöli. E sötét tónusú kompozícióban a szirén feje a lámpákhoz hasonlóan fényes pontként világít, így kvázi lidérccé alakul, és a fenyegetettség érzetét kelti.
Pihenő Vénusz (Vénusz születése 11.)
Ezen a képen a szerelem lehetetlensége szinte mellbevágóan van jelen. Az előtérben fekvő női torzót látunk, ami szinte kiterülve (hullaként?), mégis kívánatosan dominálja a kép alsó felét. Vágyat kelt, miközben tagadja is azt. A kép felső részében félelmet keltő hegyek magasodnak, ormukon szárnyas kutyák pihennek. Vagy inkább őrködnek. Árnyékuk a hegyre vetül. Orruknál fogva össze vannak kötve, ezért úgy hatnak, mintha foglyul ejtették volna őket. A szerelem tárgya, az idolként tisztelt női test hozzáférhetetlen számukra, csak távolról tudják csodálni. Magasztos pillanatnak vagyunk a szemtanúja, valamiféle titok tárul fel, az egész jelenetnek van egyfajta ünnepélyessége.
Én és a hattyúm (2002)
A kép alsó részén furcsa képződmény látható: egyik oldalán lépcsőzetes építmény, a másikon íves hegy. A kép felső felében lebegő, tányérszerű elemeken egy kutya és egy hattyúfejű, balerina alakú figura látható. Mivel különböző „felhőkön” lebegnek, nem tudják elérni egymást. Újra csak a szerelem lehetetlensége, a Másik elérhetetlensége tematizálódik a képen. Ahogy Sárvári Gabriella megfogalmazta: „A szerepek polaritása helyett e képek a találkozás pillanatára fektetik a hangsúlyt. Ez legtöbbször puszta sóvárgásban merül ki: a vágy tárgyát (...) szakadék választja el az odaadóan figyelő kutyától (...) Igazi találkozás csak a felhők magasában (...) valósul meg.”
Pihenő párka (1993)
Különös dimenziókat nyit meg ez a kép, amelyen óriási toronyházak közé szorítva jelenik meg egy ágaskodó, monumentális figura. Első pillanatban nem is tudjuk eldönteni, hogy az alak épp kitörni készül az épületek jelentette béklyóból, vagy hogy azok épp agyonnyomják a szubjektumot. Harcot látunk, agressziót és brutalitást, miközben zavart okoz az is, hogy az ember és az épület egyforma nagy. Nyomasztó hangulata van a képnek, amit a hideg, lidérces árnyalatok, a párka pengeéles karjai, valamint a megnyújtott test még inkább felerősítenek.
Szent Sebestyén
A piros szalagokkal átkötözött, különféle kellékekkel feldíszített, fából kivágott torzó a sebzett szent mártírumát, szenvedését idézi meg. A tárgykollázs Szent Sebestyén attribútumait, a két íjat is tartalmazza. Azonban e mű esetében sem csupán illusztrációról, hanem szimbólumról van szó: a zsenge férfitest androgünitása miatt El Kazovszkij személyére is vonatkoztatható, így az alkotó saját szenvedését ábrázolja e műben, a megkötözött áldozat szerepében őt magát érjük tetten.
Állat a színházban XIII.
A komplex kompozícióban különféle emelvényeken jelennek meg a kép legfontosabb elemei, bal oldalon képkivágat formájában egy száját nyitó macska, középen egy androgün jellegű torzó, jobb szélen pedig a jól ismert lelkes állat, a szárnyas kutya, amelynek szájából szövegbuborék tör elő, benne a felirat: „a határán vagyok”. Az alakok felett két rózsaszín felhő látható, a teret rózsaszín függöny zárja le. El Kazovszkijnál jellemzőek a színpadszerű terek, amelyek különös teatralitást kölcsönöznek a jeleneteknek. A művész erről így írt: „Vonz a teatralitás, hiszen a színpadon újra meg újra az eredendő drámát játsszuk el”. Műveinek színpadiasságával eltávolítja az élettől az adott jelenetet, kvázi tárgyiasítja azt.
Purgatórium (1985)
A fekete kerettel körbevont és fekete selyemszalaggal átkötött festményen hatalmas sárga táj látható, amelynek előterében apró, megkötözött kutya ül. A képen nincsen semmilyen narratíva, a képtér fő része óriási sivatag, a kutya csupán díszletelem. Elveszettség, fájdalom, kiszolgáltatottság, magány: ezek az érzések tematizálódnak a képeken.
Az eltévedt hajó II. (2007)
Ezen a kései munkán szokatlanul kevés szín szerepel: feketék, sötétkékek dominálják a kompozíciót. A mű motívuma is szokatlan: egy hajót látunk, amely mintegy a tájba szorulva próbál egyensúlyban maradni: a hegyekre felszúródva, két gömb (domb) közé feszülve azonban csak vesztegel. A hajó mögött lidérces ragyogás látható, talán a nap fényét látjuk. A súlyos égbolt ránehezedik a jelenetre, nyomasztó a műből áradó csend. A táj kiüresedett, az eltévedt hajó magányosan, heroikusan dermed bele a kompozícióba. A halál közelségében született mű közelgő veszélyt, traumát sejtet.
Szent György és családja II. (1980)
A kép előterében négy jelmezes figurát látunk, fej/arc nélküli alakokat, amelyek közül a legszélső össze van kötve a hátán fekvő kutyával. A három alak mögött fehér, díszletszerű elem látható, míg a negyedik alak mögött végtelen táj húzódik. A statikus rendbe állított alakok szürreális hatást keltenek, a kompozíción ábrázolt világ az ikonokhoz hasonlóan megfoghatatlan és megtapasztalhatatlan. Bár az alakok csoportot alkotnak, egymástól való elszigeteltségük megkérdőjelezhetetlen.
Nyitókép: Eifert János
Képek forrása: El Kazovszkij Alapítvány
