Elaludt a sárkány

Az erőmű sokáig a modernizálódó Budapest első számú büszkesége volt. Építészeti és műszaki ritkaság, a korabeli csúcstechnológia olyan időtálló remeke, ami elkészülte óta, immár 70 éve rombolja a gyorsuló idő XX. századi teóriáját. 1893-ban indult meg Budapesten a rendszeres áramszolgáltatás, és a világvárossá fejlődő fővárosnak 1914-ben a két pesti erőmű mellett egy budaira is szüksége lett. A lágymányosi téli kikötő melletti telekre Reichl Kálmán tervezett két gőzturbinával, négy hatalmas kazánnal, a Duna vizét derítőmedencékben hasznosító turbinacsarnokot; a szenet, salakot hajókon szállították ide. Reichl halála után, 1926-tól Bierbauer (Borbíró) Virgil vette át a munkát, ő tervezte a jellegzetes tornyot és az egyik derítőmedencére felhúzott, nyers vasbeton szerkezetét feltáró, üvegfelületekkel szinte áttetszővé tett 30.000 voltos kapcsolóházat. Kívül az épület szőnyegmintához hasonló plasztikus téglaburkolata meleg fény-árnyék tónusokkal szelídíti háziállattá a fenevadot. Ez a hely más, mint a többi ilyen korabeli létesítmény: nem az erő antikizáló homlokzat mögé bújtatott temploma, hanem az új kor új formákba illesztett, hiteles megfogalmazása. Reichl és Bierbauer a szoros funkcionális kötöttségeket nagyvonalú formákkal, szépséges részletekkel és arányokkal hozták emberközelbe. A turbinacsarnok két végén íves üveglépcsőházban fut a teherlift, emeletenként a homlokzathoz simuló kijárókkal. A vasbeton szerkezet belül valóságos erdőnek tűnik, egykor áramtól duzzadó gépekkel. Ma az alsó szint félhomályában - a bezáráskor végleg lekapcsolták az áramot - koporsószerű fekete tömbök derengenek. A múmiacsarnok - mondja Varga Tamás, az épület utolsó hűséges szelleme, aki a túrát kalauzolja -, működő korában is így hívták, a gépek mögött a falon még ott vannak az utcanevek: ez a Szép Ilona környékét látta el, ez a Markó utcai trafóházat.

A kecses vaslépcsőről öles pókhálók csüngnek, vigyázva kell lépni, bárhol lyukra futhatunk. Az emeletet betölti a fény, a nagy üvegfelületek még a keskeny cellákba is beengedik a napsugarakat. A folyosók járófelülete is üvegtégla, egy-két helyen már elengedte magát, a nem használt épület hamar pusztul. Az épületben műszakonként csak hat ember dolgozott, szükség volt a beömlő természetes fényre, hogy ne érezzék falanszterben magukat.

Végül a menet egy ajtóhoz ér és elcsöndesedik. Ovális alakú terembe lépünk, a területét majdnem teljesen lefedi az art deco ólomüveg kupola: ez a kapcsolóterem, a műemléképület ékessége. Az üvegmennyezet benapozását már 1926-ban külső árnyékoló lamellarendszer szabályozta, itt-ott még látni a nyomát a háborús elsötétítésnek, a feketére lefestett üveglapoknak. Varga Tamás büszkén jegyzi meg, hogy a kapcsolóterem műszerei egészen a hatvanas évekig alig szorultak cserére. A terem közepén még áll az óvóhely, itt vészelték át a dolgozók az 1944. szeptemberi bombázást is - a becsapódás egy másik épületet ért, az erőmű őrei másfél óra alatt visszaállították Buda áramszolgáltatását. A séta végén megszólal a meglepetés: a csarnokban várakozó hat tangóharmonikás Steve Reich repetitív zenéjével tölti meg az üres épületet, a hangok szétáradnak a kupola alól, jó ideig talán utoljára visznek életet a falak közé. Az erőmű jövője ugyanis még bizonytalan: az állam védett műemlékként adta el a Kopaszi-gáton folyó beruházás tulajdonosának, az Öböl Kft.-nek, s az még nem döntött a hasznosításról.