Az erőmű sokáig a modernizálódó Budapest első számú büszkesége volt. Építészeti és műszaki ritkaság, a korabeli csúcstechnológia olyan időtálló remeke, ami elkészülte óta, immár 70 éve rombolja a gyorsuló idő XX. századi teóriáját. 1893-ban indult meg Budapesten a rendszeres áramszolgáltatás, és a világvárossá fejlődő fővárosnak 1914-ben a két pesti erőmű mellett egy budaira is szüksége lett. A lágymányosi téli kikötő melletti telekre Reichl Kálmán tervezett két gőzturbinával, négy hatalmas kazánnal, a Duna vizét derítőmedencékben hasznosító turbinacsarnokot; a szenet, salakot hajókon szállították ide. Reichl halála után, 1926-tól Bierbauer (Borbíró) Virgil vette át a munkát, ő tervezte a jellegzetes tornyot és az egyik derítőmedencére felhúzott, nyers vasbeton szerkezetét feltáró, üvegfelületekkel szinte áttetszővé tett 30.000 voltos kapcsolóházat. Kívül az épület szőnyegmintához hasonló plasztikus téglaburkolata meleg fény-árnyék tónusokkal szelídíti háziállattá a fenevadot. Ez a hely más, mint a többi ilyen korabeli létesítmény: nem az erő antikizáló homlokzat mögé bújtatott temploma, hanem az új kor új formákba illesztett, hiteles megfogalmazása. Reichl és Bierbauer a szoros funkcionális kötöttségeket nagyvonalú formákkal, szépséges részletekkel és arányokkal hozták emberközelbe. A turbinacsarnok két végén íves üveglépcsőházban fut a teherlift, emeletenként a homlokzathoz simuló kijárókkal. A vasbeton szerkezet belül valóságos erdőnek tűnik, egykor áramtól duzzadó gépekkel. Ma az alsó szint félhomályában - a bezáráskor végleg lekapcsolták az áramot - koporsószerű fekete tömbök derengenek. A múmiacsarnok - mondja Varga Tamás, az épület utolsó hűséges szelleme, aki a túrát kalauzolja -, működő korában is így hívták, a gépek mögött a falon még ott vannak az utcanevek: ez a Szép Ilona környékét látta el, ez a Markó utcai trafóházat.
