Van, aki műveli az irodalmat, és van, akit az irodalom művel azzá, aminek lennie kell. A lényeg végtére is ugyanaz, az irodalom, így vagy úgy, de átfogja az életünket. Ez néha a húrok pengetésében, néha mindössze egy-egy meghatározó könyvélményben mutatkozik meg.
Milyen szerepet játszhat az irodalom a pályaválasztásban, és hogyan járul hozzá a sikereink eléréséhez? – tettük fel a kérdést néhány irodalmon kívüli, de azzal mégis szoros kapcsolatban álló hírességnek.
Henri Gonzo
A zene és az irodalom oda-vissza hat egymásra, egymást inspirálják és új víziót alkotnak. Először a zenével találkoztam, majd a teológiával gyermekkoromban. Amikor felnőttem, az irodalom mint inspiráció a zenéhez vált fontossá számomra. A zene bennem főleg tudatalatti dolgokat ébreszt fel, és ha megpengeti a húrokat a lelkemben, abból kihallom, mit is akar mesélni, így közeledik az irodalom felé, főleg dalszövegek formájában. Képek villannak be, mintha egy filmet látnék vagy álmodnék valamit.
A kedvenc íróim azok, akikben magamra ismerek néha, ezekből erőt és bizonyosságot nyerek. Úgy érzem, nem vagyok egyedül. Az utóbbi időben a kedvenceim voltak a világirodalom olyan szerzői, mint a kortárs Ali Smith, Julio Cortázar, Virginia Woolf, Albert Camus, Franz Kafka…
A magyar irodalomban mostanában Márai Sándor, Petri György, Kányádi Sándor, Erdős Virág és Csoóri Sándor verseit olvastam gyakran.
Versolvasás után gyakran egyből hangszerhez nyúlok és megpróbálok hirtelen abból az energiából komponálni valamit.
Grecsó Zoltán
Hogyan befolyásolt az irodalom szeretete a pályaválasztásban? Mit válaszolhat erre egy író öccse?
Dráma tagozatos voltam Szentesen. Színésznek, táncművésznek, filmrendezőnek és írónak készültem, de Kemény István 1999-ben nyugalomra intett a diákírók, diákköltők sárvári találkozóján, abban a táborban, ahol a bátyám, Krisztián legelőször tűnt ki, „Elég erre a pályára egy Grecsó” – javasolta szelíden.
Ezután gimnáziumban már csak a hátamat edzettem az irodalommal, ugyanis annyi Esterházy Péter- és Parti Nagy Lajos-könyvet tettem mindennap a táskámba, amennyi belefért. Nem tudom, miért, olvastam is őket, persze a tananyag mellett, de hogy miért vittem magammal mindig az összes kortárs írót az iskolába? Nem tudom, talán társaságnak.
Érettségi után Budapestre költöztem, nem vettek fel a főiskolára, így először csak kerestem az utam. Szerencsére hamar rátaláltam a táncra. Gyerekkoromban társastáncoltam ugyan, de itt Pesten színházi élmény a kortárs tánc vagy a fizikai színház. Ilyet akkor még csak keveset láttam. Szenvedélyemmé lett, és óriási szerencsémre Berger Gyula, Goda Gábor, Hudi László és Nina Kov segítettek azzal, hogy dolgoztak velem, tanítottak.
2002 tavaszán először és utoljára hirdetett felvételit a linzi Anton Bruckner Privatuniversität Budapesten. Akkor a Soroksári út 164.-ben még az L1 Táncműhely volt, ott dolgoztunk Berger Gyulával, és egy jóbarátom, Dani mutatott rá a papirosra, ami ki volt függesztve a parafa táblára, mert magamtól nem vettem észre.
„Felvettek!” - fordította nekem a nagy nap végén Hargitay Ákos az igazgatónő, Esther Linley szavait, mert akkor annyira sem beszéltem angolul, hogy megértsem az örömhírt.
Kinyílt a világ abban a pillanatban, végre lett hivatásom, és ettől olyan magabiztos lettem, hogy Kovács Lehel barátomnak ultimátumot adtam, most már tényleg be kellett mutatnia Földessy Margitnak, mert akkor már egy éve vágytam a tanodájában tanulni.
„Margiton” ismerkedtem meg Pannával, akivel néhány hónapig kerülgettük egymást, aztán végül egymásba szerettünk. Panna tudta, hogy édesanyám nem engedett el a linzi akadémiára, és nem azért, mert szigorú természetű, hanem mert nincs pénzünk és aggódik.
Lehellel az utcán dolgoztunk egy alapítványnak, hogy legalább valami reményem legyen elkezdeni az iskolát. Panna ekkor nyomta a kezembe James Redfield A mennyei prófécia című könyvét. Akár a történt csattanója lehetne, hogy ezoterikus irodalom, egy spirituális utazásra csábító könnyed regény segített bátrabb döntéseket hoznom, hogy vállaljam a táncospálya viszontagságait, és nem az irodalom színe-java.
„Ez majd segít” – mondta Panna, és aki olvasta, az tudja, hogy milyen finoman csepegteti a könyv az axiómákat, minden fejezetben egyet, Hitet kaptam ott, ahol minden reménytelennek látszott: néhány ezer forinttal vágok majd neki az osztrák egyetemista életnek.
Nyár volt, édesanyám megkért, hogy ne menjek a Sziget Fesztiválra. Spóroljunk, mindjárt itt az ősz és kezdődik a tanév. Mindenki a fesztiválon volt, egyedül csavarogtam a kihalt városban, a 4-6-os villamoson ültem és olvastam, nem akartam eljutni sehová, de amikor a Margit hídon döcögött keresztül a szerelvény, a szemebe ötlött a következő mondat: „Ha igazán hiszel valamiben, akkor megállíthatatlan vagy.”
Ha ez igaz, megér egy próbát – gondoltam, akkor én most karszalag nélkül besétálok a Sziget Fesztiválra. Nem lógok be, nem mászom át a kerítésen, nem úszom keresztül a folyót, egyszerűen csak megyek előre, amíg meg nem állítanak. Nekiindultam, hónom alatt a könyvvel, bátyám határozott, hosszú lépteivel, hogy ne csak én tudjam, hanem mindenki érezze, aki csak meglát: én most egy nemes ügyért teszem próbára magam.
Senki sem akadályozott, nem nézték a jegyem és nem kérdeztek a kapuban semmit, csak hömpölyögtem befelé a tömeggel.
Még állt a telefonfülke rögtön a bejáratnál, hívtam Pannit és Danit, hogy ha hiszik, ha nem, bent vagyok. Csodálatos este volt, megrészegített a hit, hogy senki nem állhat az utamba. Mire hazaértünk, édesanyám már többször is hívott a mobilon, amikor végre visszahívtam. Olyan örömmel, gurgulázva újságolta a hírt, alig fért a bőrébe.
A történet, amit elmesélt, így szól, és ez nem csak anekdota, pedig olyan, mintha az lenne.
Az unokatestvérem elment a családjával a Balatonra. Na és akkor mi van, családi nyaralás a Balatonon, Ági, Attila unokatestvérem felesége, bement a vízbe lubickolni. Még itt sincs semmi különös ebben a történetben, ekkor azonban szóba elegyedett egy idős hölggyel a vízben, aki éppen pont mellette és vele együtt élvezte a Balaton hűs vizét a nyári forróságban.
„A néni honnan érkezett? - kérdezte Ági.
„Linzből! Oda disszidáltam ’56 után” – válaszolta Hortenzia, aki ezután megígérte neki, hogy befogadja Ági férjének unokatestvérét egy hétre szeptemberben, és még abban is segít, hogy minél előbb lakást találjon a fiatalúr.
Négy éven keresztül, 2002 és 2006 között, az első tanítási naptól egészen addig, amíg át nem vettem a diplomámat, mindenben segített Hortenzia.
Lakhattam a kisszobában, és főzött is rám. Mindennap együtt imádkoztunk és misére jártunk minden vasárnap. Megtanított mindenre, amit Bingeni Szent Hildegárdról tudott, és addig segített önzetlenül, amíg táncművésszé nem váltam.
Schoblocher Barbara
Gyerekként nem szerettem olvasni, nehezen tudtam egy helyben ülni, mindig megszámoltam, még hány oldalt kell kibírnom, mielőtt szabadulok a kötelező olvasmányok fogságából. Egyedül Fekete István Tüskevár című könyve hagyott bennem mélyebb nyomot. Az irodalomtanáraim kedves, de szigorú emberek voltak, akik a tanrendszer által meghatározott gondolkodásmódot részesítették előnyben, én pedig úgy éreztem, fordítva vagyok bedrótozva. Így túl sok önbizalmam sem volt a témával kapcsolatban, a gyermeteg, versszerű írásaimat megtartottam magamnak.
Huszonévesen kezdtem el megérteni és átérezni az olvasás lényegét. Azóta a mindennapjaim része, és bár imádom a könyvek illatát, amióta megajándékoztam magam egy Kindle-lel, többet olvasok, mint valaha. Nagyon jó hatással van a kreativitásomra, közelebb visz magamhoz, segít harmóniára találni ebben a felgyorsult világban.
