Tizenöt fok, eső után, száguldok a bekötőúton a hideg nyári estében a Színházi Bázis felé, nagy, kövér nyulak, pockok és őzek rebbenek szét az autó elől. Mátyás Irén, a főnökasszony mondta este, mégis lesz főpróba Ivo Dimcsev Médeia című fizikai színházából, csak nem az eredeti helyszínen, a tetőn, ahonnan látni az egész medencét, hanem az alsó hangárban, a büfékocsi alatt. Azt persze elfelejtette említeni, hogy a kapunál három kutya vár majd és ebből az egyik Rotweiler, aki ugat. Sehol senki, még egy féllábú szatír sem, gondoltam áttöröm autóval a kaput, de, míg visszaültem, és gázt adtam, annyira megelégedett a véreb az alakításával, hogy, akár egy operettprimadonna, feltűnően háttal leült. Így bejutottam rombolás nélkül is. Az egyetlen emberi lény, akit sikerült beazonosítani az erdőben, egy a fején székekkel egyensúlyozó, feltehetően bolgár rendezőasszisztens vagy díszletező. Őt követve jutottam el a helyszínig, ahol találtam három fotóst a múltból, néhány helybélit, aki füstölt, és a Zsámbéki Színházi Bázis Médeiára összeállt csapatát, már csőre töltve, a meghirdetettel ellentétben, Ladányi Andrea és Tóth Evelin nélkül a kvázi színpadon. Előbbi kiszállt az utolsó pillanatban, utóbbi sajnos balesetet szenvedett a kimenőnapon. Így kevesebb maradt a táncos erő és a darab egészen más értelmet kapott. Legalábbis az én fejemben, ahogy elképzeltem a Ladányi szobrot a tér közepén, meg azt, hogy ebben a verzióban most a fiatalságról szól a görög-bolgár-magyar ösztönháború. Az Antik hősnők XXI. századi szemmel című tematikus sorozatnak ebből az előadásából kimarad az antik vonal.
