Élet a Bázison 2. - Zsámbék

Tizenöt fok, eső után, száguldok a bekötőúton a hideg nyári estében a Színházi Bázis felé, nagy, kövér nyulak, pockok és őzek rebbenek szét az autó elől. Mátyás Irén, a főnökasszony mondta este, mégis lesz főpróba Ivo Dimcsev Médeia című fizikai színházából, csak nem az eredeti helyszínen, a tetőn, ahonnan látni az egész medencét, hanem az alsó hangárban, a büfékocsi alatt. Azt persze elfelejtette említeni, hogy a kapunál három kutya vár majd és ebből az egyik Rotweiler, aki ugat. Sehol senki, még egy féllábú szatír sem, gondoltam áttöröm autóval a kaput, de, míg visszaültem, és gázt adtam, annyira megelégedett a véreb az alakításával, hogy, akár egy operettprimadonna, feltűnően háttal leült. Így bejutottam rombolás nélkül is. Az egyetlen emberi lény, akit sikerült beazonosítani az erdőben, egy a fején székekkel egyensúlyozó, feltehetően bolgár rendezőasszisztens vagy díszletező. Őt követve jutottam el a helyszínig, ahol találtam három fotóst a múltból, néhány helybélit, aki füstölt, és a Zsámbéki Színházi Bázis Médeiára összeállt csapatát, már csőre töltve, a meghirdetettel ellentétben, Ladányi Andrea és Tóth Evelin nélkül a kvázi színpadon. Előbbi kiszállt az utolsó pillanatban, utóbbi sajnos balesetet szenvedett a kimenőnapon. Így kevesebb maradt a táncos erő és a darab egészen más értelmet kapott. Legalábbis az én fejemben, ahogy elképzeltem a Ladányi szobrot a tér közepén, meg azt, hogy ebben a verzióban most a fiatalságról szól a görög-bolgár-magyar ösztönháború. Az Antik hősnők XXI. századi szemmel című tematikus sorozatnak ebből az előadásából kimarad az antik vonal.

A thébai cserkészcsapat műanyag székeken ül a szerelőműhelyben. Könnyű, nyári formaruha, khaki színű gatya és ing, rajta kitűzők, retro-horror fíling a Kiss zenekar felirat, metálosabbak a halálfejes ikonok. A lábakon teniszcipő, a nyakban vörös nyakkendő, a derékon övtáska, abból kerülnek elő a legyezők. Nehezen megfogalmazható, de erőteljes, friss szemlélet az, amit Dimcsev ezzel a produkcióval képvisel. A baljós történelmi hátteret, a hatalmi viszonyokat, a két gyermekét elpusztító anya tragikus történetét teljes absztrakcióba fordítja át. A mozdulatkórus, a legalább négy nyelven elhangzó, szabadvers-szerű szövegbetétek ritmusa, az ének, a mormolás, a váratlan gesztusok, a noise-zene hullámain halad a no-wave előadás. Radikális performansz, nehezen emészthető, nagyon kell figyelni a szövegekre, ha fel akarjuk építeni a töredékekől a magunk történetét. A végén művérbe borul a cserkésztábor és, hogy a borzongás teljes legyen, be is sötétedik. Nincs taps, hiszen próba volt, feltápászkodnak a színészek, Dimcsev menet közben csupán öt-hat vezényszót kiabált, mint instrukciót, aztán lesétál a széksorok közül az utóbbi két évben a mi bolgár összművészünkké lett rendező-performer, kicsit olyan, mint egy magányos haditudósító, vagy utcai harcos, esetleg táncos, rapper, költő, ki tudja még micsoda.

A visszaúton a kegyetlen anya szelleme elől menekülve mégis kipróbálom a kapuáttörést.