A nyár leghosszabb vidéki fesztiválját, a zsámbéki "zöldpardont" úgy hagytam el a múlt alkalommal, hogy majd megfagytam, most pedig izzottak a műanyagszékek még este tízkor is. Talán valami globális felmelegedés-kutató központ, vagy a hülye időjárások minisztériuma, esetleg egy óriás hűtőház is elférne itt a radikális eklektikában, néhány nem funkcionáló épület még akad. A közönség nem nagyon akart összegyűlni naplemente előtt, ami teljesen érthető, hiszen emberi lénynek nem nagyon szabadna funkcionálnia harminchat fok fölött. Amikor már a termálfürdő is hűsítőnek tűnik, akkor biztosan elkezd megalvadni az agyban a vér. Nekem például szikralátásom lesz, ami ugye elég nagy problémát okoz, amikor valamit pont vizuálisan kellene befogadni, de azért sorolom a felvillanásokat.
A Block Art Egyesület kiállítása több, kisebb, ajtó nélküli hangárban megtekinthető még hosszabb ideig. Izgalmas gyűjtemény, engem Wágner Edina preparált hátfotói és Teskovics Éva mágikus kannái ragadtak el, a lebegő víziók, a délibáb perspektíva amúgy is nagyon klappoltak ide. Laki Eszter és Csermák Zsuzska, helyi képzőművészek is kaptak egy blokkot és igazán örülök, hogy megtudhattam, hogy egy zsámbéki művésznőt meddig repítenek a vágyai. A kiállítások előtt voltak megnyitók is, követhetetlen sorrendben, nem lehetett tudni néha, hogy éppen megnyitó performansz, vagy annak a próbája folyik-e. Dobok és táncosok gyertyákkal, vagy azok nélkül mindenesetre voltak, és a lényeg, hogy lelkesen gyúrták a mozdulatokat. Kálmánchelyi Zoltán és Végh Zsolt kisfilmjei peregtek a "barlangmoziban", némelyik egészen zseniális, közben csendben vernisszált egyet a békéscsabai divatiskola, amelynek diákjai divattúlzás verziókat mutattak be. A hippitől a barokkon át a végletekig vitték a hordhatósági határokat, de ez a saját viseleteikre is vonatkozott.
Este a Libiomfi című, díjnyertes nagyfilmet láthattuk a Kálmánchelyi-Végh alkotópárostól. A hülyeség emlékműve celluloidon. Közben a másik dombon, csendben próbálták már a film színpadi változatát.
Kálmánchelyi állítólag ott volt az első esküvőmön tizenhat éve, és biztosan igazat mond, mert eljátszott ott helyben belőle néhány jelenetet. Akkor azt gondoltam, nem kell már részt vennem egy szakmai beszélgetésen az alkotókkal, igazán elég, hogy az életem olyan filmszerű.
Szombaton korábban kezdődtek a programok, több filmblokk szabta szorosra az időt. Az úgynevezett táncfilmek elszomorítottak, például a Macbeth egy topless bártáncosnő miatt, a Semmiért egészen a Kompmánia közreműködésével a színtelensége okán. A Párbeszéd című, a Budakeszi Kompánia Színház egyik utcai előadását megörökítő szocioriport film viszont érdekesnek tűnt volna, ha megszerkesztik feszesen. A Csíkszeredai Filmdok Fesztivál díjnyertes filmjei egzotikusnak tetszettek, de nagyon érdekeltek volna onnan a nem díjnyertesek. Szakértőkkel való beszélgetéseket is hirdettek a blokkok után, de szakértők és hűsítő szellő hiányában hamar kezdődött a következő vetítés.
A Berlini Filmakadémia diákjainak rövidfilmjeinél derengett valami abból, hogyan lehet jól megtanítani a filmkészítést. Már a képek minősége, a kompozíciók alapján is meg lehetett állapítani, hogy német vagy emigráns orosz diákok készítették a filmetűdöket.
A záró program, a Szilvássy Gipsy Band koncertje egy meg nem gyújtott tábortűz mellett nagyon bejött az akkorra már megszaporodott fesztiválturistáknak. Az autentikus- és népszerű cigánydalok bezengték a Zsámbéki medence falvait. Bár volt egy meghívásom a Rolling Stones koncertre, de egyrészt mi az ma, másrészt nem láthattam volna, milyen az, amikor egy különösen intelligens hároméves extázisban repül felém a táncolók fölött és közben replay gombot nyom az idő billentyűzetén.
