Helyben készült kortárs magyar - , meg egy antik hősnő, plusz egy import mese a Libapásztorról, akinek volt igazságérzete. Teljesen felbolydult a hely, folyt a műhelymunka, a falu főtere, az étterem és a kellékbeszerzéshez elengedhetetlen kínai bolt is lengyel szótól volt hangos. Az itteni népek meg örültek, hogy vannak a kocsmaiparnak új áldozatai. A műsorrendbe a monszun időszak sem szólt bele, a gyerekprogram a művház falai között, a bázis bemutatók különböző fedett helyeken voltak, csak a szabadtéren kezdődő, mobil jeleneteknél volt egy kis megfázásveszély.
Karszalagomat, főleg a Libresse sátor belépőjét jól eldugtam a ruhaujjam alá, gondoltam mégsem kéne elárulni magam, hogy én most egy egészen más buli rabja vagyok. Különben meg örültem az inkognitónak, feketében, szemembe húzott esernyővel, lesötétített autóval jelentem meg a gyerekelőadáson is. A Ládafia Bábszínház helyett a MiaManó színház érkezett Fazekas Mihály meséjének a feldolgozásával, amelyben három szereplő volt, a többit, a libát, a favágókat, az ajtónállókat a közönségből a bátor, vállalkozó szellemű gyerekek jelenítették meg. A többi se nagyon, de az enyém egyáltalán nem akart vállalkozni, hol táncszínházat követelt, hol azt mondta: anya, most már menjünk fagyizni, mert vége van. De azért végignéztük, és miközben próbáltam előtúrni a hároméves énemet és nem nevetni nagyokat Ludas Matyi lila harisnyáján.
Kinn a bázison az esti előadáson már nem tapasztaltam a nyomasztó távolságot köztem és a külvilág között. Nem akartam annyira megfelelni a többi szülőnek, igaz, itt csak négy gyerek volt, abból az egyik Lukács László Médeia verziójában szerepelt. Ugyanis azt választottam, mert a Járó Zsuzsáról az a hír járta, hogy jó, hiszen Máté Gábor és csapata nem csinálnak gagyit, csak belterjes kicsit és abba én belegabalyodok. Inkább a történet a bevándorló, szerelmes nőről, anyáról, akit kitaszít az idegen civilizáció, míg férje árulását és újranősülését simán elfogadják, hitelesítik. Ahol a normalitás egyenlő az érzéketlenséggel, ez az én világom, ebben a gettóban szeretnék élni, a töretlen fejlődés lelki szeméttelepén. Médeia én vagyok! Meg egyébként minden nő, csak vannak még olyanok, akik nem ébredtek tudatára ennek. A Kompánia Színházi Társulat; Back to Babylon című nemzetközi projektsorozatának idei állomása a Médeia volt tehát, amelyet az opolei Teatr Jednego Wersza színészeivel és rendezőjével Krysztof Zilinsky-vel készítettek el. (A tavalyi lengyel, litván, szlovák, finn koprodukcióban itt készült Rómeó és Júliát rendszeresen játsszák a Szkénében.)
Az Euripidész műve nyomán készült, két részből álló előadásban, úgymond a megkezdett utat folytatva, mélyebben tárult fel az élő zene, a tánc és a színpadi megszólalás közötti kapcsolat. A Kar a főszereplő, nem vitás, meg a dinamika. A magyar verzió verbálisabb és dramaturgiailag követi a történetet, bár betéved az absztrakciók sűrű erdejébe is. A tánc belesimul a történetbe, segíti a szöveget és vica versa, időnként Nagy József színházát idézik a kellékek és a gesztusok is. Médeia kórházban van, szülés előtt, idegen ápolónők gondozzák, akikben azért fellelhető a női szolidaritás. Ide szállingóznak be az árnyalakok, a felületes Iaszón, az új feleség szőrtelenítő tánccal, a bomlott elméjű idegen uralkodó a kijózanító hangú énekes akcentussal. A színpad alatt néha vadállat horkant, fenyegető mélység, disznóól húzódik a szereplők alatt, sőt egész állatgazdaság, egy lökött tyúk, egy jó boszorkány is onnan mászik elő. A gyerek ott van végig, de nem láthatjuk, maga is csak egy kismalac, akire vár a disznóölő kés, amelynek pengéje édesanyja kezében villan utoljára.
A lengyel verzió előtt vendéglátás a héten gründolt büfében, régi ismerős Rubin Laci a színész, aki szereti megcukrozni a pincepörköltet is. A régi díszletekkel feldíszített rakétasiló hangulata már előkészíti a következő felvonást. A hangár előtt kicsit feljebb egy nő dühöng, a saját temetésére készül, félig magyarul, félig lengyelül szitkozódik, hogy nincs egy szabad perce sem, aztán jön a temetési menet, a tor, a vigalom és egy kis eső is szemetel. Bemegyünk a betonfalak közé zárt világba, polcokon ülnek a színészek, a háziasszony, a szárnyaló menyasszony, a púpos macskalény, a marionett királykisasszony és a palacsintasütős, meg néhány ideges férfialak. Csak a ritmust verik a vízcsöveken, egy szó sem hangzik el, a monoton mozgásokat nézzük fél óráig, mint egy sötét mantrának, olyan hatása van. Belesül az agyunkba a kép, aztán a másik teremben ugyanezek az alakok, már a saját világukat megteremtve, mintha egy kihalt bolygón volnánk, a civilizáció utolsó nyögéseit halljuk. Ki virágot termeszt, ki vizet fakaszt, de van, aki egy bőröndben lakik. A Gyermekek városa című francia film tengeralattjáró világa ugrik be nekem, tisztára egy film, pedig színház félhomályban, árnyalakok tesznek-vesznek, majd kinyílik a hátsó ajtó, és egy nő távolodik a gyertyákból rakott fényösvényen és tisztán énekel. Követi a zenekar, majd mi is.
Azt hiszem eddig ez volt a legjobb, legőrültebb Médeiám.
