Peer Krisztián darabjának, az Old Death-nek kapcsán például szembesülhettünk azzal, hogy örüljön mindenki, akinek viszonylag normális apaképe van, különben olyanná válhat, mint a fiatal magyar költő és író, például a kezünkbe nyom egy rossz fröccsöt és azt mondja: idd meg nyugodtan, nekem már bejött a cucc, aztán a saját ősbemutatóján is vetít. A darab, illetve Jámbor József rendezése pedig nagyon rendben van, fiatal, összeszedett színészek, akik a szimpla, földi szerepeiken, mint anya, apa, Lajos bácsi, még olyan komplex figurákat is eljátszanak, mint kihalt bölénycsorda, szklerózis multiplex halálfia, vagy apacsok főnöke. Már a bázis bejáratánál kezdődik a párkapcsolati csetepaté, egy kocsma a kiindulópont (milyen meglepő), aztán Rutkai Bori Budapestről szóló sanzonjának dallamaira terelgetnek minket a katonaruhába (milyen stílusos) öltözött színészek befelé. Nem elég a nátha, rengeteget kell gyalogolni, kerek erdőből dombra, hangárból tisztásra, és tulajdonképpen hálásak lehetünk, hogy nem ásattak velünk gödröt, és nem állítottak falhoz, csupán a szélvihar szívatta meg a közönség spagetti pántos ruhába öltözött nőtagjait. De a szerelemről, az emberi viszonyokról mindent tudni akarunk, és Peer Krisztián szövegei, plusz a szellemes játék nem hagyja, hogy feladjuk, csupán ketten-hárman távoznak közben, azok is valószínűleg a hirtelen támadt szélvihar miatt. Tóth Jocó valahogy most is, a tróger apa, az NDK turista lányokkal flörtölő férj, a revolverhős szerepében is zseni. Minimál eszközökhöz nyúl, még a jelmez is a saját ruhája, ugyanígy beszélgettünk vele az előadás előtt, vagy a Völgyben két hete, tök természetes figura.
A több szálon futó és több térben játszódó dráma az erotikából kiinduló lét és a neurózisok viszonyát kutatja, neo-freudista szado-mazo show, de a jobbak közül. Hazamegyünk és összegomboljuk magunkon a maradék moralitást.
A következő bemutató pár nappal később már koránt sem alternatív kísérlet, inkább valami össznépi mulatság jellegű, tűzzel, vízzel, élő zenével, óriás bábokkal, bár ez sem kőszínházi, az kétségtelen. A Rumi László és Veres András rendezésében látható Hódítások könyve inkább valamiféle ajándék a helybelieknek, akik egy olyan településen laknak, ahol naponta istenek halnak meg, ahol a vaskori kelták árnyai húznak el a napfelkeltébe kovácsoltvas figurákkal díszített temetési kocsin. Az előadást a Zárdakertben tartják, kissé elhanyagolt, de hangulatos környezetben, a templomrom úgy tűnik, már végleg kimarad a kulturális háború helyszíneiből. Bár a keresztes testvérek csontjai akkor sem fognak békében nyugodni, amíg élő követőik nem viseltetnek felelősséggel a kortárs művészetek iránt. Majd a kelta harcosok, a Tuireann fivérek rendet tesznek itt. A XII. században lejegyzett mitológiai szöveget átírták mesére a gyengébbek kedvéért, a szöveg nem túl veretes, de helyenként szellemes, a hangsúly inkább a látványra és a zenére tolódik el. A Bran zenekar mondjuk, játszhatna többet is és a furcsa, zárt geometriai szerkezet, egy majdnem gömb - ami a színpadi tér - jobban kihasználásra kerülhetne, mint akrobatikai elem. Az előadáson azonban így is ámul a nép, például azon, hogyan lehet kibírni másfél órát ilyen irdatlan gólyalábakon.
Régészek és politikusok ide vagy oda, Zsámbék nem adja fel.
