Nincsenek feldobva a helyi szervezők és Mátyás Irén, ahogy a szezon utolsó nézőire várnak, hogy lekísérjék őket a rakétás hangárhoz. Fura helyzetben van a Zsámbéki Nyári Színház, nem tudnak elegendő támogatást szerezni, a központilag elosztott európai pénzekből a térségben leginkább Budapestnek jut, nem lesz Városi Színházas kooprodukció. Simon Balázs, akinek az első itt rendezett darabjához, a Háború-hoz a katonai helyszínt közösen találták, már nem tudja létrehozni a Matt című előadást. A szponzorok természetesen nem kapkodnak az olyan kvázi fesztiválokért, amelyekben nincsen rockzene, vagy film, a színházi támogatást, bár Magyarországon állítólag mindenki kedveli a műfajt, nem sikerül még jól megoldani. Azért a született optimisták reménykednek, hogy lesz itten valamikor még Délkelet-Európa Avignonja. Talán híre megy a jó kis előadásoknak, amiket a bázis szült, néhányat a Szkénében és más színházakban is fognak talán játszani. Furcsa paradoxon, de a műremekek a legnagyobb bajban és a nyirkos időben születnek itt. Méltó befejezés volt A Zsámbéki Színházi Bázis és a debreceni Csokonai Színház közös bemutatója Osztrovszkij legismertebb színművéből, a Viharból. A nedves éjszakában, egy lecsupaszított térben, vizesárokkal a nézőtér és a színpad között zajlott az előadás, Viktor Rizsakov, a moszkvai Fiatal Nézők Színháza rendezőjének elképzelései szerint. Illetve a színészek is elképzelték maguknak a mai viszonyokra ezt a tragédiát és ettől lett nagyon élénk és közeli a megvalósítás. Az alkotó jellegű közreműködés a nyári bázison majdnem mindenkinek bejött. Jó látni, hogy a színészeket a rendezők felnőttekként kezelik, gondolom persze csak azokat, akiket lehet. Szűcs Nelli és Trill Zsolt a beregszásziaktól régóta jó ismerős, tavaly Godot-ra vártak ugyanitt, most az anyós és a falu bolondja szerepében remekelnek, időnként magukra reflektálnak az alapkoncepció szerint. A színészek mind definiálják a helyzetüket a jelenre vonatkoztatva, kilépnek a szerepből egyszer-egyszer, eltávolítják magukat a kosztümös darab, illetve a klasszikus orosz dráma kereteiből, elemelik az egész szerelmi és társadalmi tragédiát a lecsupaszított modern, illetve a lélek érdes belső bugyrai felé. A darab több, jelentős pontján a fizikalitás, a táncszerűség, időnként a kórus viszi tovább a történetet. Krisztik Csaba, Andrássy Máté és Kristán Attila ebben már igazán gyakorlottak. Horváth Csaba, szintén a debreceniekkel készített A tavasz ébredése című fizikai színházi előadásában már láthattuk őket itt az idei legelső előadáson, és ezzel keretes lett a Zsámbék-sztori. Újhelyi Kinga a "kezdő színésznő", akit belelöktek a legnehezebb tragika szerepbe, riadtan tiltakozik a saját tehetsége ellen, és ettől lesz valami egészen bizarr íze a végkifejletnek. Nyilván őt tapossa el az anyós, meg a körülmények a fehér játék mackójával együtt, hiába a profi Szűcs Kata, a sógornő együttérzése, mert azért mindenki a saját sorsáért felelős.
Amit itt kihoztak minimál térből, díszletből, jelmezből, újszerű színészi eszközökkel az előadók, azt tanítani kell, de legalábbis bemutatni még sok helyen. Jövőre meg reméljük velük, ugyanitt. Addig is még nyitva tart a katonai múzeum, érdemes bejárni az őszi bázist, mert lenyűgözők az építmények és a növények is. Valamint itt van András, a festő műterme, aki az idén ment át nonfiguratívból figuratívba, nyilván a helytől ihletve is, festi a sok Szűzmáriát.
