Kezdjük azzal, ami nem jó: a cím, pontosabban címek. Ez ügyben némi eldöntetlenségnek is nyomára bukkanhatunk: különböző helyeken különböző címek fogadnak. A Spinoza honlapján az, hogy Capa, a világhírű háborús fotós, máshol az egyszerűbb Capa, a világhírű fotós, de ezt néhol az Egy sármos pesti nőcsábász alcímmel súlyosbítják. Ezek külön-külön és együtt egyaránt rosszak, egy színdarabhoz kevéssé illők. Azt a sajtóban eluralkodott gyakorlatot idézik, amely már a címbe megpróbálja beleírni a cikk teljes tartalmát. Az is elég kellemetlen szokás, egy színpadi művet viszont egyenesen értelmetlennek tűnik „kivonatolni”. Az alcím (Egy sármos pesti nőcsábász) mintha a száraz életrajztól, a háborús jelző elhagyása pedig a túlságosan súlyos tartalmaktól ódzkodókat igyekezne felbátorítani. Ám az eredmény kissé jellegtelen és tét nélküli, a nagy ember életét Story magazinosan bemutató bulvárdarabot sejtető. Mintha a színházba csábítandókat már eleve nyugtatgatni kellene, hogy még véletlenül sem fogják őket mondanivalóval fárasztani.
De mielőtt valakit megijesztenék: minden más jó, sőt egészen kiváló. Hogy úgy mondjam: várakozáson felül az. A darab, a szereplők, a rendezés, a dramaturgia, sőt még a díszlet és a jelmezek is. A várakozásaim főleg az icipici színpad és a hely, az idén húszéves Spinoza jellege miatt voltak tévesek. Már tudniillik amiatt, hogy az embernek egy zsúfolt éttermen, zenészeken és bőségtálak között kell átküzdenie magát, hogy a szűkös szentélybe bejusson. Az egésznek olyan a hangulata, mintha a színház titkos és mellékes, csupán a vendéglátó funkció kiegészítője lenne.
A kezdés előtti percekben próbáltam az írónőről valamit megtudni, de visszapattantam a netről: Ann Silberstein vagy nem létezik, vagy a Dob utca egyik manzárdszobájában alkotja műveit, mert kizárólag a Spinozában láthatók. Az előzmények alapján arra gyanakodtam, hogy valami úgymond habkönnyűt fogunk látni, amely Nyáry Krisztián-os stílusban taglalja Capa szerelmi ügyeit, és elsősorban a híres név vonzerejére épít. Olyasmit, ami akár nagyon érdekes is lehet, de túl egyértelmű benne a híresség „lerablásának” szándéka.
Soha nem tévedhettem volna nagyobbat! A Capa, a világhírű háborús fotós az identitás, a hivatás, „az élet értelme” alapkérdéseit járja körül, de olyan rafinériával, hogy könnyed darabként, sőt már-már vígjátékként nézzük. És nem ok nélkül, mivel valóban szellemes. Több mint szellemes: van valami évődő, cinkos, a nézőt partnerségre, együtt gondolkodásra hívó atmoszférája, amellyel pár pillanat alatt az élet sűrűjébe ránt, és észrevétlenül rávesz, hogy legyünk aprólékos „nyomozómunkájának” asszisztensei, amely Capa világhírűvé válásának alapjait, összetevőit kutatja, e folyamat állomásain vezet végig. És mivel Capa Berlinben, Párizsban, sőt az USA-ban élt és dolgozott, fotóriporterként pedig Spanyolországba, Észak-Afrikába, Izraelbe, Normandiába, Japánba és Indokínába is eljutott: végig utazunk, mozgásban vagyunk. Valami egészen hihetetlenben van részünk: a szűk tér, Budapest talán legkisebb nézőtere és színpada eltűnik, hogy a nagyvilág végtelen tágasságának adja át a helyét. És ezzel együtt a végtelennek tűnő lehetőségeknek, az élet és a mindenkori jövő eufóriájának, az ismeretlen vonzásának, a „bármi lehetsz” ígéretének.
És az előadás kiválóságainak itt még koránt sincs vége. A két szereplő összjátéka, közös erőtere percek alatt hatása alá vonja a nézőt. A két karakter „egymásba ér”, egymást értelmezi, együtt érvényes. Alakításuk révén a legelevenebb jelenként jelenik meg előttünk a nagyvilág a húszastól az ötvenes évekig. Rafinériát emlegettem az előbb, és ez éppen az ő kettősük ügyében a leginkább tetten érhető. A Grisnik Petra által játszott Besnyő Éva, gyerekkori barát és fotóművész ugyanis az Örök Nő Capa mellett, és a kapcsolatukban mindvégig ott vibrál valami több. Ragaszkodásuk nyilván a közös gyökerekből, a darabban oly sokat emlegetett budapesti indulásból, a Városház utca 10.-beli szomszédságból, gyerekkori emlékekből, zsidó voltukból is fakad. De mindezeken túl mintha egy alternatív jövő: a szerelem és egy életre szóló kapcsolat lehetősége is ott sejlene a közös történetükben, az egymás iránti hűségükben. Abban, hogy mindig számon tartják egymást, és bárhogyan változik is az életük, bármilyen távolra sodródnak is egymástól, időről időre újra találkoznak. Mély és minden sorsfordulatot túlélő az összetartozásuk. Szerintem ez a vonulat mesteri módon teszi az előadás egészét izgalmasan kétértelművé, élettelivé.
Ódor Kristóf harsánysága, „ki, ha én nem” stílusa az első percekben nekem sok volt, már csak abból adódóan is, hogy ekkor még a 16 éves Friedmann Endrét játssza. De hangsúlyozom, ez csak az első néhány perc benyomása, és nem sokkal később már teljesen helyén van minden gesztus és hetvenkedés: tökéletes a karakter. Egy nagyravágyó, ám kezdetben elég határozatlan fiatal karaktere, aki nem igazán tudja, mihez kezdjen az életével, és mégis jelentős önbizalommal vág neki a nagybetűsnek. Fontos motívum, hogy a fotózás ötletét a sokkal céltudatosabb Évától veszi, sőt tőle kapja az első fényképezőgépét, és ő tanítja meg a szakma alapfogásaira is. Endrének mintha szinte mindegy lenne, mivel sikerül boldogulnia: Rejtő regényeibe illő alaknak tűnik, aki kalandokra, érdekes, menő életre, sok pénzre vágyik, és nem áll tőle messze a svihákság. Szerelmi kalandjainak se szeri, se száma, de a többségükről semmi közelebbit nem tudunk meg, amikről meg igen, azokból komoly kapcsolat, nagy szerelem lesz, tehát mégsem kalandok. Az első ilyen a Gerda Taro iránti vonzalom, ami szenvedélyes, viharos kapcsolattá, de ami a mi szempontunkból még fontosabb: alkotói szövetséggé transzformálódik. Még az is kiderül, hogy Endre kihasználja a barátnőjét, mivel az ő képeit is nemegyszer az általuk kitalált amerikai fotós, Robert Capa nevén publikálja, aki, mint tudjuk, nemsokára ő maga lesz: a brand életre kel. Miután Gerdát Spanyolországban, a polgárháború idején halálos baleset éri, Capa vigasztalhatatlannak tűnik, Éva azonban lelket ver belé. A következő hosszabb kapcsolat az Ingrid Bergmanhoz fűződő, amely azonban részben Bergman munkamániája, részben Capa függetlenségfétise miatt végül kudarcot vall. Éva viszont mindig biztos pont marad az életében.
Noha a fotótörténet ismerői számára Besnyőé és Taróé is ismert nevek, ők csak két „nevecske” Capa kapcsolati hálójáról, amelyet nagyrészt a nemzetközi művészvilág krémjének Bergmanhoz hasonló tagjai alkotnak. Ő mindig ott van, ahol a dolgok történnek és a történelem éppen fordulóponthoz ér; mindenkit ismer, aki számít, vagy legalábbis fotózta őket, és erről úgy beszél, mintha a legtermészetesebb lenne. De a szavaiban azért mindig ott bujkál a mérhetetlen büszkeség, hogy ennyire nagy ember lett, hogy a spanyol polgárháború, a partraszállás, Izrael 1948-as megalakulása, majd az azonnal kitörő arab–izraeli háború eseményeit megörökíthette. Valami bizonytalanságot, hitetlenkedést, azonosságproblémát azonban érezni lehet e rendíthetetlennek tűnő önbizalom mögött. Zelig meg Forrest Gump jutott eszembe róla, akiket időnként nagy politikusok és más hírességek társaságában látunk felbukkanni, de azonnal világos, hogy nem egészen illenek a képbe. Capa mintha arra szorulna, hogy létének értelmességét folyvást igazolja, bizonytalan identitását új meg új ismeretségekkel, sztárok barátságával, vakmerő tettekkel, bravúrokkal, életveszélyes küldetésekkel erősítse meg. Állandó úton léte, nyughatatlansága a bolygó zsidó alakját idézi meg. A darab erősen hangsúlyozza játékszenvedélyét és alkoholfüggését, amelyek egy életen át elkísérték, és azt sejteti, hogy belső ürességét próbálta velük enyhíteni. Korai halála Laoszban bizonyos értelemben „programozottnak”, sorsszerűnek tűnik, mivel csak a háború extrém körülményei között érezte az életét igazán értelmesnek, míg békeidőben szenvedett, nem találta a helyét.
Bereményi Gézának van egy sokszor hangoztatott, kissé misztikus gondolata a Cseh Tamással való kapcsolatáról, barátságáról: szerinte nekik a dalok megszületése érdekében kellett találkozniuk. Ahhoz hasonlóan, amikor egy nő és egy férfi egymásra találásának értelmességét később fantasztikus gyermekeik igazolják. Ilyesféle kapcsolatban áll Capa életútja a fényképei megszületésével. Mintha űzöttsége, képtelen életvitele egyenesen alapfeltétele lett volna annak, hogy halhatatlan képeit elkészíthesse. És ez nem elsősorban a szakmáról, hanem a sorsról szól. Hiszen a hivatásunk legalább annyira választ minket, mint mi „őt”. Mi is kellünk hozzá, ez nem kétséges, de az is biztos, hogy olyasmi, ami meghalad bennünket, mintha valamilyen egyetemes terv munkatársaiul szerződnénk.
Mindvégig nagyon koncentráltam a két színész gesztusaira, arcjátékára, kérdéseire és válaszaira, színpadi szimbiózisára. Bevallom, gonosz módon hibákra vadásztam. Ám ők a játékukkal olyan olyan erős pajzsot vontak maguk köré, amelyről mindig visszapattantam. Mikrokozmoszuk minden kis részlete tökéletesen kidolgozottnak tűnt, és öröm volt látni, ahogyan mindent odatesznek egymás sikeréért. Ez Czeizel Gábor rendező és Fabacsovics Lili dramaturg kiválóságáról is szól. De az egyenesen feledhetetlen, ahogy Grisnik Petra arcán mint tükörben nyomon követhetjük Capa sorsának fordulatait. Az örömet, amikor jól mennek a dolgai, és az aggodalmat, amikor bajban van, a másik iránti legmélyebb jóindulatot, az igaz barátságot, amelyet semmilyen érdek, féltékenység nem szennyez be. De hiszen mindannyian erre vágyunk, és lelkünk mélyén sejtjük, hogy Martin Bubernek igaza van: „A Te által leszek Énné. S hogy Énné leszek, mondom: Te. Minden valóságos élet – találkozás.”
Nyitókép: Grisnik Petra, Ódor Kristóf. Fotók: Spinoza Színház/Gordon Eszter
