A Bagó Bertalan rendezte előadás finoman odaint a néhai szerzőnek. Most helyénvalónak tűnik, ami színházban ügyetlenül hat: a hangbejátszott felolvasás - a könyv kinyitását, majd becsukását jelenti. A szépiásra hangolt előadáshoz Forgách András a regény erényeit biztos kézzel kiemelve írta meg a színdarabot. A ma már avíttnak ható szellemtörténeti iskola és a kor divatos spiritiszta vonulatát pedig egyszerűen elhagyta. Amennyire negédesnek tartják egyes irodalomtudósok ezt a regényt (bár a könyv világszerte növekvő népszerűsége folytán egyre halkulnak ezek a hangok), a színpadi változat pont annyira vattacukros, mint az élet. Forgách András jól összedolgozott Szerb Antallal, a párbeszédekbe szinte észrevétlen csempészett friss mondatokat. Az idő,- helyváltások logisztikája ügyesen döccenőmentes, amivel biztosan elmatekozott a színre író, könnyedén gördíti a történetet a kapcsolódási pontokat és az apropókat kihasználva. Gyakorlatias, ahogy egyes figurákba igazi színpadi mondattal lehel életet, például "nem attól művész valaki, hogy szenved". Egyetlen szerepet ír el érzésem szerint kissé Forgách András, Erzsiét. Ez a nő Szerb Antalnál nem ennyire kisszerű - ott nemcsak a kalapok érdeklik, hanem Mihály is. Igaz, elsősorban ott sem az olasz reneszánsz köti le a figyelmét, de ennél titokzatosabb, taktikusabban.
Hogy Ligeti Kovács Judit Erzsije nem elég nagyvonalú, azt bizonyos mondatok akadályozzák elsősorban - amelyeket nem hallgat el, és amelyeket határozott önreflexió híján (ami a figurát illeti) titkárnős lendülettel mond el. Ezzel pedig nehezíti a Mihályt játszó Urházy Gábor László helyzetét is, mert bár Mihály rádöbben, hogy más lett az élete, mint szerette volna kamaszként, hogy átlagember lett (erről a kamaszkorból megmaradt vágyról Sárinak, Erzsi Párizsban élő barátnőjének ír egy szellemes mondatot Forgách), de Mihály maga miatt hagyja ott Erzsit. A regény szerint neki ebben is magas a tét: nem egy ócska nőcskét felejt fent a vonaton. Márpedig ha Erzsinek kisebb az ázsiója, akkor alacsonyabb az elhagyás okozta feszültség is.
Urházy Gábor László árnyalatnyival bokszolóbb kinézetű, mint egy néhai művészettörténész-hallgató, és árnyalatnyival gurgulázóbb torokhangon részeg, mint Mihály, de az igyekezete és az értő játéka feledteti a nehézségeit. A többiek vele tartanak: a fiatal Ulpius Tamás (Szemenyei János) titokzatos hallgatásaival, baljóslatú nemtörődömségével emelkedik ki és válik már tizenévesen irigyeltté és utánozhatatlanná. Szepetneki János (Kiss Ernő) karaktere már rég megvan, amikor alsógatyában kimászik Erzsi ágyából, majd kalapot véve elégedetten kibilleg - pontos: bornírtnak mutatkozó, de kedves machinátor. Ahogy Ervin (Vizkeleti Zsolt) paposan recitálja a lumpolást, annak mélysége van, és ahogy tehetetlenül hanyatt vágódik egy székkel, az a fiatalkori mulatozásuk életszeretete, és a majdani életének előrevetítése is. Az orvos (Kricsár Kamill) értőn segítő bölcs. A perzsa (Szakály Aurél) a tigrisüvöltésével szandokánosan szexi, bár olvasva kicsit árnyaltabb figura. Az apa szelídségét egyszerű természetességgel hozza Balogh Tamás. Az öt kamaszból négyet látunk korosodni, Éva (Holecskó Orsolya) az egyetlen, aki változatlan, ő fiatal marad végig, ami érzékelteti, hol állt meg Mihály a felnövésben - a szeszélyes-veszélyes figurát látva, ez érthető is.
A zenei részletek sok vonóssal, a hajókürtök, az utcazajok aláfestenek, felidéznek, mint ahogy az előadás hátterét telibe vetített képek. A megdolgozott (színekkel, arányokkal, montírozással) képeken, elsősorban barnás olasz kisvárosi utcarészleteket látunk, és budapesti fotókat (némelyik Robert Capa képeire emlékeztet), lakásbelsőket. A képváltások diszkrétek, tökéletesen szolgálják az előadást (egyetlen csúszás, amikor a padláson lógó kötelet már ravennai utcakép előtt húzzák vissza). A színpad két oldalán egy olasz terecske, vagy utcarészletet látunk perspektivikusan, mintha járókelőként pillantanánk fel - illetve ez csak a sejthető szándék, mert csúnyán elsikerült ez a nagyított metszet-szerű felület. A macskaköves tér éles ürességét a kor jellegzetes kávéházi, polgári miliőjének tartozékával, néhány tonett székkel enyhítik, amelyek persze funkcionális résztvevői is a játéknak. A ruhák visszafogottan jelzik a történet korát, néhány ponton térnek el ettől játékosan. Különös hangulatot teremtenek kordivat témát felvillantva a velencei álarcok: mintegy felettes ént mutatnak a fejekre helyezett fejek. Az egész persze csak annyi, mint amikor egy utazó idegen átsétál a karneválon.
Az első felvonás vége felé hirtelen kiszólnak a mesélők, egyszer, egy rövid időre, anélkül, hogy a történetet megzavarnák: filmforgatásnak mutatkozik az előadás, felrázva a nézőt, ébredj a valóra. Revelációban tartjuk.
Szerb Antalt nézzük a záróképben: mindenki alszik a váróban, csak egy ember tekint tétován a jövőbe, és Mihály azt gondolja: "Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami."
