|
A hasonló love storyk értéke, sikere nem a cselekményen múlik. Végtelen különbözőségükben is modellszerűen ?egyformák?, eseményeik pedig ? az új párral való gyönyörűséges közös fürdőzéstől az otthoni férji és apai kényszer-megnyilvánulásokig ? nagy találati biztonsággal megtippelhetők. A lektűrrel inkább műfaji kihívásként kacérkodó, az ellenpontozásban rejlő lehetőségeket kamatoztató textus kvalitása a szerkesztés és a stílus terepén dől el. Onagy Zoltán érett, taktikus szövegkonstruáló: jó lélegzetvételű, szaporázó-csendesülő epikát hozott létre. S különösen jó, ekrazit-szavú stiliszta. Nem megveszekedett formanyelvi merénylő, de egy sort sem hagy gyújtózsinór nélkül. Igazat foglal magába a fülszöveg: ?a mindennapi beszélt változathoz közel álló? nyelvezet uralja az alkotást. E nyelvezet azonban élvezetesen osztott. Érzékelhető a belső használat, a tudati monologizálás ? és a külső verbális megnyilvánulások (köztük a ?szerelmi duettek?) különbsége. Mindkettőben funkciót kapnak olyan közlés-csonkolások és -kiegészítések, amelyek egyértelműen a literarizáltság (voltaképp már épp a nyelvbeli nem-hétköznapiság) jelei. A tipográfiai elkülönítések fölébe kerekedve maga a szólelemény, mondatalakítás választja el azokat a beszédmódozatokat, amelyeket a két főalak személyes érintkezéskor, telefonbeszélgetésben, számítógépes üzenetváltásban, a kettőjükön kívüli nyilvánossággal való kommunikálásban, a nyomtatásra váró fogalmazásban alkalmaz.
Bár az időbontás, az állandó helyszínváltás (a filozofikusan felsűrített útonlét, a domináns út-motívum), az ezredvég történéseihez fűzött morális és indulati kommentárok, a szexuális fűtöttség ábrázolására szánt eredményes (drasztikus-választékos) írói megoldások többsége önmagában is leköt, végül is a nyelvi összesség állít a regény mellé. A bőbeszédűséget és szentenciázást majdnem mindig kikerülő állapotrajz, amely egy jellegzetes típus, az örök átmenetiségbe vetett-vetődött értelmiségi ?lefilmezését? biztosítja, különféle szemszögekből. Miközben a családi háttérben ? többé-kevésbé hősünk virtuális szökése, passzivitása ellenére ? lakásfelújítás zajlik, a főfigura az életfelújításon tépelődik. Egymásra montírozódó önképei közül a kezdetiek egyike: ?Folyamatosan körtáncot lejt körülöttem a hét főbűn, a hét halálos: gőg, kapzsiság, bujaság, harag, torkosság, irigység, lustaság. Már nem vitázom velük. Egyik-másik elkap (kivéve talán a lustaságot, nem fér össze hat társával sehogyan), ropunk egy véreset. És ez jó. Bizarr. Mert másnap soha nem tudni, mi volt olyan jó. Minden ideiglenes, minden funkcionális, mintha minden kétnapos plakát volna körülöttem. Egy nap hátra. A harmadikon lejár. Nyomaszt, hogy nem megyek, pedig kellene, nyomaszt, pedig tudom, lejár. Túl vagyunk a helybenjáráson?.
Túl van-e? Túl vagyunk-e?