Életirodalom á la Kaminer - WLADIMIR KAMINER
- Talán ismert az Ön számára is Esterházy Péter neve, aki saját bevallása szerint nagyon szereti a könyvheteken és -fesztiválokon a dedikálásokat. És Ön?
- Ha azt vesszük, hogy ez egy igazán könnyű munka, és jól megfizetik, szóval kis erőfeszítéssel lehet pénzt keresni, akkor ki ne szeretné. Persze az is fontos, hogy az élvezetek halmozódjanak, tehát igyekszem a szervezőket arra kérni, hogy jó éttermet válasszanak helyszínnek. Komolyra fordítva a szót, egy kezemen meg tudnám számolni, hány alkalommal adtam autogramot felolvasóest nélkül. Dedikálásokon ritkán veszek részt. Legfőbb hivatásomnak és célomnak azt tartom, hogy történeteket meséljek, és mások történeteit meghallgassam. Az olvasók megismerése a mindennapjaim része. Rengeteg felolvasóesten veszek részt, ahol nyomtatásban még meg nem jelent szövegeket viszek közönség elé, és a reakcióktól függően van, hogy módosítok rajtuk.
- Nem ez az első kötete, amely magyarul jelenik meg. Kap Magyarországról visszajelzéseket, olvasói leveleket?
- Igen, főleg egyetemistáktól, akik kortárs német irodalmat hallgatnak. Általában szemináriumi referátum vagy szakdolgozat kapcsán tesznek fel kérdéseket.
- Néhány évvel ezelőtt azt mondta, hogy reggeltől estig nagyüzemi keretek közt termeli az irodalmat, és szinte nincs ideje magánéletre. Mostanra változott a helyzet, vagy még mindig irodalomgyári munkásként dolgozik?
- Furcsa ez, mert a magánéletem és a szakmám teljesen egybecsúszik. Nézzük csak a mostani helyzetet: hivatalosan, a kiadóm meghívására vagyok Budapesten, de nem egyedül, hanem a feleségemmel és egy barátommal. Ha az ember nem alkalmazott, hanem szabadúszó, gyakran ez történik. Akkor is dolgozom, amikor nem írok. Figyelem a világot, az embereket, aztán megírom, amit látok, hallok vagy tapasztalok.
- Ön Moszkvában dramaturgként végzett. Gondolt arra, hogy a történeteket színpadra vagy filmre adaptálja?
- Nem hiszem, hogy alkalmasak lennének rá, mert túlzottan reálisak. A filmekben és a színpadon minden kerek, egész, lezárt, az élet azonban nyitott. Ami velünk történik, abban nem szükségszerű a happy end vagy a dramaturgiai szerkesztettség. Úgy gondolom, egy filmnek nem szabad túlzottak kötődni a hétköznapokhoz, és egy kicsit elképzelhetetlennek kell lenni. Arról nem forgatnak filmet, hogy valaki Moszkvából Németországba utazik a szerencsésebb élet reményében. A filmekben olyan dolgoknak kell történnie, amik nem vagy nem pontosan úgy történnek meg a való világban. Legyen bennük izgalom, mondjuk kincsvadászat vagy gyilkosság. Amiről én írok, azok egyrészt túl egyszerűek, másrészt viszont túl sok szál fut bennük össze, ezért túl bonyolultak. De az alkalmatlanság legfőbb oka a történetek lezáratlansága.
- A Szovjetunióban nem szexeltek című készülő könyvéből olvasott fel az imént részleteket, amelyet egyfajta "mítoszirtónak" szán a közelmúlttal kapcsolatos tévhitek tisztázására. Miért fontos téma még mindig a Szovjetunió?
- Mert ez a megfelelő pillanat, hogy a Szovjetunióról beszéljünk. Az emberek egy részében még élénken él, mert a saját múltjuk, másoknak viszont ez már történelem. A megfelelő távolságba kerültünk ahhoz, hogy reális képet adjunk az akkori életről, mindenapjainkról. És mivel annak az érának, annak az országnak vége, a történet lezárult. Érdemes megírni, mert kerek, befejezett, egységes anyag, amelyről tucatnyi könyv írható.
- Több nem hagyományos útikönyvet írt már. Két évvel ezelőtt egy interjúban megemlítette, hogy a német dzsungel után a világdzsungelről is megírja élményeit. Hol tart ebben a munkában? Lesz benne Magyarországról szóló fejezet?
- Már készen van, kiadás előtt áll. A magyar fejezet egész hosszú lesz. Szó van benne véletlenül megismert magyar rockzenészekről, és az itt állomásozott szovjet tisztek zárt közösségéről is.