Bónis Ferenc, a kiállítás rendezője személyes kapcsolatot ápolt a nagy zeneszerzővel. Kodály alakját az eddig egyáltalán nem ismert fényképek segítségével idézte meg, amelyek válogatásában a mester özvegye, Péczely Sarolta segített. Közel 5000 felvétel áttekintése után választották ki a megfelelőket, a hagyatékon kívül felhasználták még a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának gyűjteményeit is.
A kiállítás a legkézenfekvőbb megoldást választva kronologikus rendben viszi végig a látogatót Kodály életének főbb periódusain. Külön erénye a válogatásnak, hogy sikerült remekül kiemelnie az eddig talán kevésbé ismert életszakaszokat. Ennek jegyében kerülhettek külön tárlóba Kodály első feleségére, Emma asszonyra vonatkozó dokumentumok.
Kodály Zoltán gyökerei távoli vidékek felé mutatnak. Ősei morva földre menekült flandriai takácsok voltak, édesapja, Kodály Frigyes vasutasként dolgozott, így a kis Zoltán gyermekkora a különböző állomásokon - Kecskemét, Szob, Galánta és Nagyszombat - telt. Első látásra kicsit meglepődünk, amikor a galántai népiskola bizonyítványát látjuk, mely szerint minden tárgyból jeles érdemjegyet szerzett, de énekből rosszabb osztályzatot érdemelt. Ez azonban nem vette el kedvét a zeneszerzéstől, legalábbis két korai kompozíciója - Ave Maria (1897) és Trio két hegedűre és brácsára (1899) - ezt bizonyítja. Kodály 1900-ban a nagyszombati érseki főgimnáziumban érettségizett.
Felsőbb tanulmányait párhuzamosan végezte. A Zeneakadémián zeneszerzést hallgatott, a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán magyar-német szakra járt. Az Eötvös Collegium szellemi közege is rendkívüli inspirációt jelentett a fiatalember számára. A Zeneakadémián tanárai között volt Hans Koessler, Szabó Xavér Ferenc, Herzfeld Viktor, míg a bölcsészkaron többek között Gyulai Pál, Beöthy Zsolt és Petz Gedeon oktatták.
Az "EC", - ahol Bartoniek Géza vette szárnyai alá - otthont és továbbtanulási lehetőséget biztosított Kodály számára az egyetemi évek idején. A falak között időnként vidám eseményekre is sor került, ahol Kodály kamatoztatni tudta muzikalitását. 1903-ban egy Cid-paródiához szerzett zenét, míg egy évvel később színpadra vitt A nagybácsi című alkotás plakátján olvashatjuk, hogy "Zenét fütyül hozzá Kodály úr". Tanulmányai befejezése után nem sokkal visszatért a Zeneakadémiára: a katedra másik oldalára került.
Bartók Bélával, annak ellenére, hogy egy iskolába jártak, viszonylag későn ismerkedett meg. A Zeneakadémián soha nem találkoztak, mivel Bartók mindig más napokon járt be, mint ő, ráadásul egyikük sem volt az a nagy "pajtáskodó természet". A köztük lévő barátság kezdete - Kodály visszaemlékezése szerint - 1905 elejére datálható. A kapcsot a népdal iránti közös érdeklődés jelentette, célul tűzték ki a magyar zene nemzetközi elismertetését.
Ehhez azonban szükség volt a gyökerek minél tökéletesebb feltérképezéséhez, ezért vidéki gyűjtőutakra vállalkoztak. A kutatási területeket felosztották egymás között, hogy tervszerűen tudjanak dolgozni. A dalokat a legendás fonográffal vették fel, vagy pedig lejegyezték, az eredményeket összevetették. Az úttörőnek számító Magyar népdalok énekhangra és zongorára című művet közösen adták ki. A barátság töretlen maradt, első szerzői estjüket két nap különbséggel tartották meg 1910 márciusában.
A kiállítás külön tárlóban állít emléket Kodály első feleségének, Emma asszonynak. Gruber Henrikné, született Schlesinger Emma 1910. augusztus 3-án lett Kodály hitvese. A kivételesen okos, nagy műveltségű nő 49 éven át volt hű társa. Zenei tanulmányokat végzett, Dohnányi Ernő, Bartók és Kodály tanította. Remekül zongorázott, zenét szerzett (műveit CD-n a közelmúltban adták ki), részt vett a népdalok gyűjtésében. Kiváló nyelvismerettel rendelkezett, Kodály számos vokális kompozíciójának szövegét ő fordította németre. Egy személyben ő volt Kodály számára a múzsa, a titkárnő, a korrepetitor és az otthonteremtő. A fényképek jól illusztrálják a köztük lévő harmóniát.
Kodály fő feladatának tartotta, hogy a zene eljusson mindenkihez. (Híres mondása - A zene mindenkié! - szinte szállóige lett.) Ez a megfontolás vezérelte tanácsköztársasági szerepvállalását is, ezért lett Dohnányival és Bartókkal a Reinitz Béla által vezetett zenei direktórium tagja. A munkáskoncerteknek köszönhetően több tízezren hallgathattak zenét, olyanok, akiknek addig erre nem volt lehetőségük. A tanácsköztársaság bukása után Kodály sem kerülhette el a számonkérést, állásából felfüggesztették (igaz, fizetését megkapta).
1920-tól három éven át nem írt új műveket, azonban a Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulóján, 1923. november 19-én előadott Psalmus Hungaricus-szal berobbant a köztudatba. A Kecskeméti Vég Mihály 55. zsoltár parafrázisára írt munka címe tudatos választás volt Kodály részéről, mivel azt már a legelső vázlatra rávezette. A mű meglehetősen nagy előadóapparátust igényelt, a zenekaron kívül a Palesterina-kórus vett részt a bemutatón. (Kodály később gyerekszólamokat is írt hozzá.) A Psalmus Hungaricus-t a zenetörténet a 20. század egyik legnagyobb munkájaként tartja számon. A néphagyományból táplálkozott, amikor a daljátékokat írta (Háry János, Székely fonó). Szimfonikus művészetét történelmi látomások ihlették.
A kórusművek a tömegek zenének való megnyerését és az aktív részvételt szolgálták. Kodály a legváltozatosabb témákat dolgozta fel. Gyakran felhasználta a népdalokat, de kortárs költők opuszai sem kerülték el a figyelmét. A Weöres Sándor Öregek című versét érintő munkafolyamat jól kivehető a kiállításon látható újságlapon: a vers végét áthúzta és nem zenésítette meg. Kodály olykor politikai véleményének is hangot adott: az Ének Szent István királyhoz című mű az Anschluss után fenyegető közelségbe került Harmadik Birodalomra figyelmeztetett. A Weörös Sándor Norvég leányok című versére pedig akkor komponált kórusművet - mintegy tiltakozásként -, amikor a németek lerohanták a skandináv államot.
Az éneklő tömegeknek azonban szüksége volt a kotta világában való eligazodásra, ezért meg kellett ismerniük a zenei írás és olvasás elemeit, ezek elsajátítását már gyermekkorban, iskolai kereteken belül el kell kezdeni. Maga Kodály így fogalmazta meg a legfőbb célt: "A magyar zenei közízlés felemelése, folyamatos haladás a jobb és magyarabb felé." Kodályt világszerte, mint pedagógust ismerik, neve Japánban és Kínában a legnépszerűbb (sajnos ismertebb, mint Magyarországon).
Kodály különleges pedagógiai érzéke abban mutatkozott meg, hogy képes volt megtalálni és kibontakoztatni a tehetséget. Az óráin érzékelhető volt kivételes egyénisége, óriási tudása, ugyanakkor szófukarsága miatt minden egyes mondata felértékelődött, a "nem buta" megjegyzés nagy elismerésnek számított. (Érdekesség, hogy Kodály saját oktatásával kapcsolatban "az én módszerem az, hogy nincsen módszerem" kifejezést hangsúlyozta.) Az 1925-ben végzett nagy generáció tagjai - Bárdos Lajos, Kertész Gyula, Ádám Jenő - életük végéig felnéztek a mesterre.
Kodály Zoltán elhivatott emberként halt meg: hitt a nemzetben és nagy tervei voltak vele. Sok arca volt, ahogy Bónis Ferenc fogalmazott. Aki szeretné megismerni ezeket a napjainkban már-már elfeledett arcokat, az mindenképp látogasson el június 30-ig az MTA Zenetudományi Intézetébe, a budai Várba. A kiállításhoz koncertsorozat is kapcsolódik.
