Hatvan éve született és már 2007 tavasza óta nincs köztünk Mosóczi István, a táncos-koreográfus, akit mindenki szeretett és becsült, aki korai halálával valóban betölthetetlen űrt hagyott maga után.
A gesztus, amellyel a programot szervező Duna Művészegyüttes élt, nagyszerű és követendő: igazi, a legmagasztosabb értelemben vett jócselekedet. Nem pusztán Mosóczi emléke, annak ápolása tekintetében, hanem ?önző? nézői szempontból is.
Számomra, aki koromnál fogva már nem láthattam a most újra bemutatott, felújított műveket keletkezésük idején, a rácsodálkozás már-már katartikus élményét hozta az est, melynek első darabját Dudásné Mosóczi Lívia és Dudás Dániel jegyezte. A Búcsúzzak el? megejtő szépségű, személyes emlékezés. Az alkotók és előadók a Jászság Népi Együttes kiváló táncosai. Megrendítő előadásukat nézve nem tud nem eszünkbe jutni: kereken egy éve, az egész országot megrázó, tragikus balesetben vesztette életét a társulat három fiatal művésze.
A rekonstruált művek csokrát megelőzően, archív fotókból készült vetítés idézte elénk Mosóczi István vonásait. Személyiségét pedig Juhász Zsolt, a Duna Művészegyüttes művészeti vezetőjének megkapó hangú bevezetője hozta közelebb. ?Mikor már járni sem tudott, egy széken ülve dudorászott, és táncolt a lába? ? emlékezett Mosóczi élete utolsó szakára pályatársa.
A kilenc, rövid műből alkotott csokor azonban már Juhász zárómondatát idézte: ?ünnep a mai este, de egy kicsit sírni is lehet?. A válogatásból egy kivételes formaérzékű, pengeéles elméjű, koptathatatlanul modern alkotó arcéle bontakozott ki. Húszéves, negyedszázados művekkel találkozhattunk ugyanis a Duna, a Somogy, a Vasas és a Kincső Táncegyüttes tagjainak pompás előadásában.
A legjobb barát: Kiss Ferenc, illetve Szabó András, Rossa László és Huszár Mihály kompozícióira született munkák mellbeverő frissességükkel tűntek ki: hogy a múló idő koptatta volna őket, annak nyomát nem láttuk. A művek mindegyikére jellemző a pompás szikárság, a ritka élmény, hogy egyetlen felesleges másodperccel, gesztussal sem traktálnak. A Katonadal baljósan, jegenyeként billegő táncosai, a Tavaszi szél sistergő életöröme, forgataga, elementáris ereje, a Seprődi Borbála drámai szépsége, a Kislánytánc üdesége mögött lappangó sorsjáték, a monumentális (16 párt alkalmazó) Ballada érces, rockos hangzására (zeneszerző: Rossa László) alkotott, sodró erejű tánckompozíció a sokoldalú koreográfusi nagyság bizonyítéka.
A Szerelem című alkotásról egyetlen sort jegyeztem a papírra: Mosóczi rengeteget tudott az életről. A Kirci, e cigány kondás-jelenet friss, kajánul kedves humora újabb színnel gazdagította e posztumusz koreográfusi portrét, akárcsak a Padödö című villanásnyi tartamú néptánc-élc. A záródarab, az Amerikás dal drámai erejében pedig megmutatkozott Mosóczi kivételes érzéke a történelem fontos pillanatainak megörökítéséhez, az egyén drámáján keresztül láttatott nagy egész megmutatásához. Ez utóbbit a nagyszerűen teljesítő Somogy Táncegyüttes senior tagjai adták elő, ötvenes-hatvanas táncosok, kik a mű bemutatója idején lehettek annyi idősek, mint a megelőző művek fellépői.
Apró kis ékszereknek, kézműves remekeknek tetszettek Mosóczi István most újra színre állított munkái, e feszes, sűrű atmoszférájú művek, melyeknek műsoron tartását evidens, szép kötelességnek gondolom.
Szükség van erre, hiszen a remekül szerkesztett estről (melynek második felében a 2000-es évek hazai néptáncművészetének egyik csúcsteljesítménye, a Duna Művészegyüttes itt, bemutatásakor már méltatott Aranyága volt látható) a szakma számtalan fontos alakja távol maradt. Szégyen, hogy a néhány éve elhunyt Mosóczi emléke nem volt képes mozgósítani több embert. Szégyen, hogy a nézőtér nem volt roskadásig tele fiatalokkal, hogy nem voltak tanárok, akik komplett osztályokkal vonultak volna ki ide, csodát mutatni. Mert csodát láttunk, egy nagyszerű alkotó életbe (vissza)táncoltatott remekeit.
A válogatás végén, a nézőtér két felét elválasztó lépcsősoron, viseletben lépdelt le, majd állt a színpadra Mosóczi István özvegye. Mosolyogva fordult felénk, oldalán gyermekeivel (kik mind néptáncosok lettek), háta mögött az est fellépőivel, vagy száz táncossal. E torokszorító tabló megrendítően zárta le az estet. A giccsőrök, epigonok, a néphagyományt aprópénzre váltó kóklerek, a magyar néprajzi örökséget valós tudás nélkül, partvisnyélen lobogtató szájalók korában ez a pompás, mosolygó, táncosi tömeg igazi varázslattal örvendeztette meg nézőit.
