Az Elfelejtett tudások jegyzéke című kiállítás húsba markolóan hat a befogadóra. Nagyon aktuális kérdéseket feszeget, és elemi erővel gondolkodtat el a lét esszenciájáról. Nyugtalanító módon szembesít azzal, hogy mennyire tévúton járunk, amikor azt hisszük, hogy minden tudás birtokában vagyunk, és hogy egy pillanatra is különbek lennénk a Föld bármelyik más élőlényénél.
A kiállítás munkáit összeköti egymással, hogy a kiindulópontjuk a természettudományos gyűjtemények alkotta tudás.
Az a kincs, amelyre úgy tekintünk, mint tárgyilagos, semleges, objektív, egzakt masszára. Noha, mint a kiállítás szövege is rávilágít, ezt a tudást valójában rengeteg „hit és félreértés, gazdasági és politikai szándék formálja”, azokból pedig sokféle, olykor egymásnak ellentmondó igazság olvasható ki. Az Elfelejtett tudások jegyzéke rávilágít arra, hogy bizonyosnak, szilárdnak, kőbe vésettnek hitt ismereteink mennyire viszonylagosak, és hogy mennyire nem képesek feltárni tárgyuk legmélyebb lényegét. A kiállított munkák épp azokat a rétegeket kapargatják, amiket nem ismerünk, amelyek túl vannak a racionalitáson, a megfoghatón.
A kiállítás igazán zavarba ejtő fotósorozattal nyit. Joanna Rajkowska Kövek és más démonok című műve egy palesztinai élelmiszerbolt tulajdonosait és kínálatát örökíti meg. Az üzlet azonban wunderkammer jelleget ölt azáltal, hogy a tojások, rágók, csipszek mellett a polcokon ott a tulajdonos kőgyűjteménye is, ami természetesen kapcsolódik össze a felcímkézett, becsomagolt árukkal. Amit látunk, a távoli múltba repít bennünket, amikor még alapvető volt a földhöz való személyes, mágikus kötődés.
Amikor még tudtuk, hogy a kövek között démonok laknak, amelyek konfliktusokat okoznak, és alakítják a velük kapcsolatba kerülő emberek sorsát.
A boltban felhalmozott kövek ebben a fotósorozatban a ma már hozzáférhetetlen tudások őrzőiként jelennek meg. A többi, steril tárgy azonban emlékeztet arra, hogy az anyaghoz való kötődésünk már nem átélhető. A kövek által közvetített szellemi tartalom már rejtve van előlünk.
Egy teremmel beljebb Petra Feriancová Talált és lett (Megkövült erdő) című installációjának kiindulópontja talált anyag, véletlenül fellelt archívum, amit megkövesedett fákról és növényekről készült, kőzeteket és ásványokat idéző fekete-fehér fotók alkotnak. A régészeti leletekre emlékeztető fragmentumok erdővé állnak össze.
Ám bármeddig nézzük is ezt a sorozatot, semmit sem tudunk meg a fényképek eredetéről, az erdő helyéről. Története rejtve marad.
Képzeletünk azonban izgalmas játékba kezd. A szükséges információ híján megpróbálja betömni a hiányokat, a sok részletből visszafejteni a nagy egészet, hogy értelmezni tudjuk a felvételeket a saját keretrendszerünkben. Nem tudjuk, hogy ki és mi célból készítette őket, ahogyan azt sem, hogy létezik-e ez az erdő egyáltalán. A fotók mögötti tudás hozzáférhetetlen.
Ulbert Ádám direkt módon kérdez rá arra, hogy vajon van-e még esélyünk visszatalálni az ősi tudáshoz, amely szervesen kapcsol bennünket a földhöz. Hogy átélhető-e még az anyaghoz való kötődés, tartozás.
A Prológus – Szubterület feltérképezésekhez című installáció alcíme Verne regényére rájátszva azt kérdezi: Miféle utakon közelíthet a modern lélek a Föld középpontja felé? Képes-e még a modern ember arra, hogy ne a racionalitás felől közelítsen a környezetéhez? Képesek vagyunk-e alászállni a mélybe, hogy megleljük az elfeledett tudást, amely az adott helyhez köt bennünket?
Az Elfelejtett tudások jegyzéke további három munkája kíméletlen őszinteséggel mutatja fel az ökológiai válság jeleit, és súlyos kérdéseket szegez a befogadónak.
Trapp Dominika installációja például rádöbbent: azzal, hogy az ember a tudása alapján minden létező fölé helyezte magát, eltávolodott az anyagtól. Elfelejtette, hogy mennyire erősen függ a létezése a környezetétől.
A La caduta di Poseidon című installációt azok a neptunfűgumók alkotják, amelyeket az alkotó gyűjtött a Földközi-tenger partvonalán. Ezeket a növényeket a Föld legrégibb élőlényeiként tartjuk számon, és fontos szerepük van az ökoszisztéma fenntartásában. Az emberi tevékenység és a globális klímaváltozás miatt azonban drasztikusan csökkent a számuk. Trapp az elhalt neptunfű levelét nagyító alá illesztve figyelmeztet: óriási veszélyt jelent az emberi civilizációra, hogy nem figyelünk oda a természeti környezetünkre. Munkájáról felnagyított rajzot is készített, amely a növény komplexitását tárja a befogadó elé.
A képzelet e művet is tovább gazdagítja: a növény szálait nézve figurális kompozíció rajzolódik ki számunkra, amely a címben szereplő mitológiai történet vizualizációjaként is értelmezhető.
Kaszás Tamás műve azt a jövőbeli pontot jelöli ki, amelyet a tudósok a civilizáció végeként definiálnak. Sötét jóslatokat fogalmaznak meg 2050-re, ám ezek egyelőre spekulációk. Annyi azonban bizonyos, hogy a kérdéses időszakban valami biztosan bekövetkezik. Kaszás installációja ezt az „ekkort” vizualizálja. Olyan csillagállást jelez előre, amelyet 2050 egy bizonyos napján a Budapest-közeli hegyekből lehet majd látni. A leírásban ezt olvashatjuk erről: „Mint egy elképzelt közösség által létrehozott mágikus tárgy, az autógumival keretezett, betonba öntött hegyi kristályok alkotta együttes anélkül vetíti előre a jövőt, hogy választani szándékozna az ezzel kapcsolatos fél- és áltudományos teóriák között.”
Camille Henrot Grosse fatique című videómunkája annyira komplex, hogy napokkal később sem tudok a hatásától szabadulni. A néző előtt először egy laptop kijelzője villan fel, amelyen kiszáradt tájat látunk. Majd őrületes képdömping indul el, és közben teremtéstörténetet idéző szöveget hallunk. Kezdetben nem volt semmi, majd a világ egyre komplexebbé vált. Ennek érzékeltetésére a különféle tartalmakat megjelenítő videók egyre gyorsabban váltják egymást.
Az alkotó remekül érzékelteti az internet korában tapasztalható képáradat és információtenger problematikusságát, és közben a nyugati múzeumi gyűjteményezés kritikáját is megfogalmazza.
Mi a célja a gyűjteményépítésnek? A halmozás révén csakugyan hozzá tudunk férni a tudáshoz? Közelebb kerülünk a megértéshez?
A képáradat egyre erősebben égeti bele a befogadóba a kérdést: mi haszna van az általunk felhalmozott tudásanyagnak?
Mi értelme a sok ismeretnek, ha nem vagyunk képesek vele felelősen bánni? Mit ér a tudomány, ha közben semmibe vesszük a környezetünket? Mit kezdjünk ezzel a sok mindennel a posztcivilizáció idejében, amikor majd a vízért kell harcolnunk? A tudásunk vajon képessé tesz bennünket arra, hogy megmentsük a világunkat? Miért gondoljuk, hogy a tudomány többet ér, mint az az ősi tudás, amellyel még képesek voltunk kapcsolódni a természethez?
A videó imaszerű énekkel zárul. Ez úgy hat, mint fohász az emberiségért, amely messze sodródott a gyökereitől, és képtelen visszatalálni az eredendő állapothoz, amelyben környezet és ember még organikusan kapcsolódott egymáshoz.
Jó lenne most már észhez térni. Ha még nem késő.
Az Elfelejtett tudások jegyzéke október 3-ig látogatható a Budapest Galériában.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
