- Volt idén négy bemutatód: a Mizantrópon kívül egy gyerekdarab, egy klasszikus magyar és egy kortárs német darab. Fáradt vagy?
- Egyáltalán nem vagyok fáradt. Az előzőekhez képest érettebb lettem, és megtanultam jobban hasznosítani s beosztani az energiáimat, és nem elfáradni a rengeteg előadásban. Az évad az Úri murival indult, Rozika az egyik legkedvesebb szerepem lett. Nem tartom porosnak Móriczot, a szövege örökérvényű, ma is pontosan szólal meg. Kecskeméten már több gyerekdarabban játszottam. Nem riaszt a gyerekközönség, sőt. Igazi, őszinte, ugyanakkor hálás nézők, nagy gyönyörűség nekik játszani. Német darabbal idén találkoztam másodszor, Schimmelpfennig kitűnő szerző, itt volt személyesen Kecskeméten, és jó volt látni, hogy neki is tetszik az előadásunk.
- Tavaly Radó-, idén Soós Imre-díjat kaptál. Mennyire fontosak ezek neked?
- Amikor megkaptam a Soós Imre-díjról az értesítést, rögtön felhívtam édesanyámat. Alig akartam elhinni. Fél nap után meg már azt gondoltam, hogy nem nagy ügy. Azóta átvettem, és igenis fontos: nagyra tartott és becsült, hosszú évek óta a pályán lévő kollegák ítélték nekem. Ez a díj erőt ad ahhoz, amit csinálok, visszaigazolása annak, hogy jó úton vagyok, nem követtem el hibát, amikor eljöttem otthonról.
- Milyen volt a frissdiplomás, Vidám Színpadra szerződött Gidró Kati és milyen most a kecskeméti színésznő?
- Amikor kijön az ember a főiskoláról, úgy érzi, hogy nem tud semmit. Csak erőlködik, görcsöl, és óriási a bizonyítási kényszer benne. A főiskolán védőburokban voltunk, kint pedig meg kell felelni. Én is sokáig kapkodtam, és úgy éreztem, hogy haszontalan, amit teszek. Aztán egyszer csak váratlanul jön egy szívedhez közel álló szerep, egy szerencsés próbafolyamat, és minden kitisztul. Ilyen az Úri muri Rozikája, ami mérföldkő a pályámon.
- Cseke Péter lett az új igazgató Kecskeméten. Hogyan fogadtad ezt a hírt, és milyen érzésekkel maradsz a következő évadban?
- A következő évadomat is itt kezdem Kecskeméten. Nagyon sokat köszönhetek ennek a színháznak - többek között a Soós Imre-díjat is. Szeretem a társulatot. Nem érkezett még el az idő, hogy továbbálljak. Ugyanakkor azt gondolom, ha elértünk egy bizonyos szintet, nem szabad alá menni. Van egy belső mércém, és ehhez tartom magam.
- Azon nem gondolkodtál, hogy hazamenj Marosvásárhelyre színésznek?
- Régebben gyakran megfordult a fejemben, hogy hazamegyek, de közben ez sokat változott. Ha most mennék, akkor menekülnék, és azt nem szeretném. Hiszek a sorsszerűségben. Itt kell megküzdenem, végig kell csinálnom, ami a dolgom. Még nyilván nagyon hosszú az út, de a nehézségekből tanulok, és hasznosítani fogom ezeket az energiákat és tapasztalatokat. Nincsenek véletlenek az életben. Az is sorsszerű szerintem, hogy 18 éves koromban országot váltottam. Gyerekjátéknak tűnt, de nem volt az.
