Elhazudott múlt

Újraírhatjuk-e a
múltunkat? Lehet-e egy elhazudott történetre élete(ke)t építeni? Marius
von Mayenburg darabja ezeket a kérdéseket veti fel, és válaszok helyett a megtört
sorsok villanásszerű bemutatását kínálja, amelyet Michal Dočekal filmszerű életképek
pergő ritmusában állít színpadra.

Egy háromfős családba csöppenünk, a nők épp’ birtokba
veszik valahavolt otthonukat, ám a feszült légkör nem a boldog beteljesülés
lehetőségét vetíti előre. A nagymama
az asztal alatt kuporog remegve, fülében a háborús szirénák hangja cseng. A
tizenöt éves lány hazavágyik korábbi otthonába, anyja viszont megrögzötten
sulykolja, milyen jó lesz nekik itt, gyermekkora színhelyén.

Elindulunk az időben:

a múlt alakjai úsznak be a képbe, megelevenednek a házvásárlás zavaros körülményei, a régi hazugságok.

A néző számára fokozatosan válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy a példaképként emlegetett nagypapa összes hőstörténete hazugság, egy mítosz része, melynek megteremtésén felesége munkálkodott szorgosan. Lánya csupán ezekből az elbeszélésekből ismeri apját, akit még csecsemőkorában elvesztett a szovjet katonák győzelmét ünneplő lövöldözések egyik eltévedt golyója miatt. A lány féltve őrzött kincse az a kő, amellyel apját dobták meg, miután segített egy zsidó családnak. „Ez a kő arra emlékeztet, hogy az ember mindig legyen bátor, és ezt sosem felejtjük el.” A kő, amely eleinte rendőrségi bizonyíték, később valamiféle hazug hősiesség jelképe lesz.

A megelevenedő emlékképek fokozatosan „korrigálják” ezt a történetet: a házba érkezve „zsidószagot” emlegető nagypapa bizonyára nem lesz senki önzetlen segítője, a végzetes lövést pedig ő maga adja le, miután az általa szolgált és szeretett hitleri birodalom összeomlott. Párhuzamosan kopírozza egymásra az előadás az újraírt múltat és a valós történéseket. Idővel azt is nehéz eldönteni, hogy vajon a nagymama már elhiszi-e saját, évtizedekig mesélt hazugságait.

A példaképre áhítozó
unoka azonban felkutatja a New Yorkba költözött, „megmentett” családot, így a
hazugságokról lehull a lepel, de a felismerésen túl ennek a történetnek már nem
leszünk tanúi, az előadásnak itt vége szakad.

A rövid jelenetek mozgalmasságának hátránya, hogy nehéz érzelmileg követni a múltbeli történeteket, hiszen azok csupán a jelen megértését, árnyalását szolgálják. Az idősíkok sűrű váltogatása komoly színészi bravúrt kíván, amelyben mindannyian jeleskednek, különösen a szerelmes fiatalasszonytól a magára maradt kisgyermekes anyán át a nagymamáig átalakuló Nagy-Kálózy Eszter.

Olyan meggyőződéssel meséli a történeteket, hogy aztán azok lánya szájából már nem is csengenek hazugságként. Igen ám, de mi történik, ha a generációk egymást követő élete alapszik valamire, amiről már jóformán senki nem tudja megmondani, igaz volt-e? A múlttal való őszinte szembenézés soha nem késő, ám ahogyan telik az idő, egyre nehezebb.

Fotók forrása: Pesti Színház/Dömölky Dániel